Harmath József

Édesanyám

Hallgasd a templom tornyát

Meghúzták a harangját

Odabent kórus zümmögi az imát

Nézem anyám fehér haját

Benne fészkel az egész világ

Szeretet, fájdalom és bölcsesség

Repedt tenyerében vizespohár

Foltos köténye vékony derekán

Fagyott mosolya sápadt arcán

Ajkán a szép szó, hit és akarat

Itt vagyok, nézem megfáradt anyámat

Hogy tudassam vele hálámat

Fogom a kezét, nézem könnyes szemét

Odalett mindkettőnk ifjúsága

Tedd fejedet a vállamra -létezünk

Itt belül mindent megőrzünk

Mert más nem tudja, csak én

Mit rejt őszülő múltján-

Nekem te vagy a legjobb

A legértékesebb ember –anyám.

Harmath József

Anyák napjára

Üzentem a napnak

váltsa le a holdat

És ma minden sugarával

ébressze anyámat

Üzentem a szélnek

ma mélyre bújjon

Kertekben a rózsa szépen nyíljon

Üzentem a kertnek,

minden virágnak

A legfinomabb illatjukat

adják anyámnak

Üzentem madaraknak,

cinegének, rigónak

A legszebb dalukat

dúdoljak anyámnak

Üzentem a lányoknak,

fiúknak, ma minden

Szív forrón dobogjon,

virággal kezükben

Minden anya

vidáman mosolyogjon.

Harmath József

Maradj otthon

Maradj otthon

Legyél most a napsugár

Vagy virág gyümölcsfa ágán

Legyél akkord egy gitáron

Vagy méhecske egy virágon

Csak most-- maradj otthon

Legyél billentyű zongorán

Vagy illat lila orgonán

Legyél zöldellő levél faágon

Vagy festék húsvéti tojáson

Csak most –maradj otthon

Legyél eső csendes udvaron

Vagy pici hangya a gyomon

Legyél harmat, nyújtózó ágon

Vagy méhecske piros tulipánon

Csak most-maradj otthon

Legyél most csend a hangokon

Vagy türelmes ezeken a napokon

Legyél segítő másokon

De most – maradj otthon

13 04 2020 jfsz--hj

2020.

Harmath József

Hiányoztál

Mikor elsőre láttalak

Sejtjeid belém ivódtak

Elkísértél minden úton

Olyan jó volt, bólint a torony

Beültél szív kosaramba

Itt pihensz az oldalamba

Ezer kő és nagytál tenger

Arrébb repülsz a sereggel

Napszárnyára kifeküdtél

Szél karjával integettél

Jó hogy vagy nekem

Hiányzott a szép szemed

Nézem kibontott válladat

Hiányzik, az egyetlen-Szavad

--hj--

Szerkesztette:Szathmáry olga Ottilia

Festmény: Piros kalapos nő   -          B.

Harmarth József

Általad

Mint facsemete, várd a reggelt

Gallyaiddal a zöld levelet

Mikor rügyezel, várd a napot

Virágzol, hívd az összes csillagot

Gyümölcsödet add a szájnak

Szűnjön éhsége a világnak

Itt vagyok a lombod alatt

Várok hűs harmatra

Élet vagyok és rád várok

Általad ifjú fává válok

--hj--

Szerkesztette: Szathmáry Olga Ottilia

Harmath József

Legyél

Betűm legyél a szóban

Susogó nád a tóban

Fény legyél a sötétben

Lágy fuvallat a szélben

Fehér rózsa kertemben

Legyél a nap egész fent

Ragyogj, míg fel nem ébredek

Ígérem, hozzád sietek

Legyél mosoly az arcomon

Örömkönny szememben

Legyél tiszta fehér –a lelkemben

Szerkesztette: Szathmáry Olga Ottilia

---hj--

Harmath József

Rózsa

Még gyermek voltam

És úgy néztem, ahogy

Nőtt a rózsa piroslott egészen

Láttam, ahogy a szél táncolni hívta

Ringott szinte minden szirma

Suttogott, mosolygott

Sóhajtott, ebben minden

Vágya benne volt

Rózsakelyhes nevetése

Megannyi virágszál

Báli ruhában valahány

Szellővel csókolóznak

Esőcseppel mosakodnak

Fürdenek ég vizében

Törölköznek éji fényben

Szárán fogja lágy szellő

Gyorsul a rózsa keringő.

Harmath József

Mindegy----

Mindegy hány verset írok

Csak nézz rám

Mindegy hányszor mondod

Várj rám…

Mindegy, ha könny gyűlik

Szemedbe értem

Mindegy, ha tudod

Nélküled nem érdemes élnem

Mindegy, ha nincs többé

Soha nem jössz már

Hát emlék marad—

Nem akartál…. de itt hagytál

----hj----

Szerk.: Szathmáry Olga Ottilia

Harmath József

Csak te..

Tedd tenyerembe kezed

Szétágazott ujjaidat

Hadd öleljem át.

Csöpp kis kéz, a tenyér bársony,

Szépség vagy –lehetsz bárhol

Látod—most szeretlek

Legyél hát nekem a- fehér,

Kettőnkben zeng az ég

S mikor egy szikrája elér

Karod nyújtsd magasra

Fejemet hadd tegyem

Hívó tenyeredbe

 ---hj--

Szerkesztette: Szathmáry Olga Ottilia

Festmény: Póth-Vecsei Mária

Harmath József

Veled

Kezedben lelkem,

Meghitt a suttogás,

S ahogy távolodsz,

Közelebb vagy hozzám

Tudtuk ez nem elég,

Szemed fénye tavak tükre

A hegycsúcsok éke,

Szivárványt úgy szórja szét,

Mint a felhő, friss eső cseppjeit

Te vagy a legszebb költemény-

A folyó színes fátyla,

A gyertya egyetlen lángja

A csendes percek méltósága

S mikor eljönnek az éjjelek,

Mi már boldogok vagyunk

Lélegzik a bőr, dadog az ajak

Nincs annyi arany, hogy elhagyjalak.

Harmath József

Titok

Mikor a hajnal ébreszti álmomat,
S a fény szökve lebben rejtekembe,
szeretett nőm, te tűnsz szemembe,
és égni érzem régi lángomat.

Ez ő! Ez ő! Kiáltom, s csókomat
pirosló arcodnak szórom,
és szóltál, majd átöleltél

S most csendben suttogsz fülembe
a titkos, édes, boldog szavaid
gyönyörű éj, nincs megbánás, új ölelés

S mikor itt vagyok veled,
Kél a nap, s kúszik a zsalu-nyíláson,
S sugárival a fejedre glóriát fon.

Harmath József

HIMNUSZ

FÖLDEM, FÖLDEM MAGYAR FÖLDEM 
TE VAGY AZ ÉN KINCSEM.
BENNED ÉLTEM, VELED NEVELKEDTEM
ADTÁL VIZET ÉS KENYERET.
A HÁLA VOLT A SZERETET
A SOK KÉZ, KI TÉGED ÖLEL 
ÚJRA BENNED REMÉNYT LEL.
OLY SZEGÉNY LETT AZ ORSZÁG.
REMÉNYT ÉS ÉLELMET TŐLED VÁR.
ADJ A SZÁJNAK KENYERET,
HOGY  ÉHEZŐK NE LEGYENEK.
ADJ A SZIVNEK SZERETET, 
HOGY AZ ELLENSÉGEK ELKERÜLJENEK.
FÖLDEM, FÖLDEM, TE JÓ FÖLDEM.
HA LELKEM MAJD ELVÁL TŐLEM, 
TE MARADJ  AZ ÖRÖK KINCSEM

Forrás: Harmath József vers,

Szerk.: NETWORK Versek, Idézetek

Festmények: Kovács Emil Lajos >Mono fenntről, Kovács Emil Lajos > Felsőbánya

Irodalmi Klub vezetője: Szathmáry Olga Ottilia

Harmath József

ANYA VAGY

Kinyitom szobája ajtaját.

Feláll… és felemelt fejjel kisétál.

Lába alatt recseg az öreg föld,

Tenyerében mosolyognak az évek,

Sóhajában dúdol a sok a könny,

mely összefolyt.

S mint régen, minden beteg levél előtt letérdel.

Életet ad ujjaival, örömet mosolyával.

Bólint az öreg fa, jutott egy reccsenés minden napra.

És bólogatnak a lombok,

tőlük kaptad a hűvös árnyékot.

HARMATH JÓZSEF

HIÁBA

Hiába vagyok én a napod,

ha nincs nyitva az ablakod,

Hiába vagyok a csillagod,

ha nem látod, hogy feletted mi ragyog.

Magány vagyok éji csendben,

a múltat elfeledve.

Belefeledtem ereim záporát

és derekam borzasztó fájdalmát.

Szemed lehunyva szuszog a tüdőd, megrándul a karod,

Ölelnél, ezt akarod.

De félek, hogy elveszítem szemed csodáját

És elszáll a pára,

amelyből éjjel nyílik arcomon

Leheleted rózsaszála

HARMATH JÓZSEF

HIMNUSZ

FÖLDEM, FÖLDEM MAGYAR FÖLDEM 
TE VAGY AZ ÉN KINCSEM.
BENNED ÉLTEM, VELED NEVELKEDTEM
ADTÁL VIZET ÉS KENYERET.
A HÁLA VOLT A SZERETET
A SOK KÉZ, KI TÉGED ÖLEL 
ÚJRA BENNED REMÉNYT LEL.
OLY SZEGÉNY LETT AZ ORSZÁG.
REMÉNYT ÉS ÉLELMET TŐLED VÁR.
ADJ A SZÁJNAK KENYERET,
HOGY  ÉHEZŐK NE LEGYENEK.
LEGYEN  A SZIVNEK SZERETET, 
HOGY AZ ELLENSÉGEK ELKERÜLJENEK.
FÖLDEM, FÖLDEM, TE JÓ FÖLDEM.
HA LELKEM MAJD ELVÁL TŐLEM, 
TE MARADJ  AZ ÖRÖK KINCSEM.

HARMATH   JÓZSEF

EGY ASSZONY

Te asszony,

ki mosolyt derít,

És a kútból csókot merít,

Te, kit a szerelem cinkossá kényszerít.

Te, ki az életre figyelsz,

A nevetésre, zokogásra,

A nyugalom zöld világára.

Ki szól, ha a csendet kívánja,

Ki vár a boldog éjszakára.

Te a föld gyermeke,

A hamu édes gyümölcse,

Az égbolt egyetlen tündöklő felhője,

Szívedben lakik minden földalatti lidérc,

A szemed bogarába százezer fény, amíg csak élsz.

HARMATH   JÓZSEF

TÁVOL VAGY

Távol vagy, a szíved álmokon ringatózik,

De a tested, mely oly csodás,

Elernyed a szuszogásban.

Nem látva is engem keresel,

Mint a rózsád, mely új hajtást hoz.

Gyenge félhomályban

És reggel újra felkelve

Más leszel, mint aki voltál,

Valami megmaradt az éjből benned,

Megmaradt egy piciny sugallat.

HARMATH JÓZSEF 

ÖLELLEK

Felnézek a napba, Téged idéz fénye.
A hold is ölel, kedvem kerek testvére
és éjjel, ha nem bírok a fénnyel már,
Csillagzenén virrasztok,

s a végtelen vár egyre
Gyűrűt fonni szóból, bele a csendbe.

A rózsákat, ha nézem, futnak az úton szerteszét.
Mindig karolnak, fogják tüskés kezét egymásnak,
Új úton járnak.

Szavaimmal én is halkan ölellek,
a gyűrű jelkép, érintés lelkednek.

A gyűrű, - örök végtelen, mint a gyermek.

TŰNŐDÉS

Talán ott felejtette a nyár,

Üldögélt egy sápadt napon

Az udvaron, anyám.

Elmerengett a felhő vonulásán,

És benne az évek múlásában.

Július csontmelegítő

Szellői körbefonják.

És ő csak ámul, hogy távolodnak

Ég és föld között,

A holdba és a napba,

A vízbe és a földbe,

Fáradt csontok maradványai.

A JÉGESŐ KÖNNYEI

A jégeső bús könnyei a földön peregnek.

Az én hosszú utam hová vezethet?

Magas fák az oldalamon,

A sötét csendjét átkarolom.

Könnyezem és tűnődöm.

Ki lehet az, kiért ontom sóhajom?

Néznek rám a fényes csillagok,

Az is, mely feletted ragyog.

Így váltak dallá szívem kottái,

És valóra váltak szíved álmai.

Már nem néma az erdő.

Nem alszanak a virágok.

Messzi ködből jössz felém,

Tölgyfa ággal integetsz,

Nap sugarával megérintesz.

HARMATH JÓZSEF

Zöld levelek nyílnak száraz ágon,

Alatta bujkál az édes párom,

Levelek takarják selymes haját,

Ott feledi minden bánatát.

Mosoly pattan az arcán, a nap sugara,

Szíve dobbanására ébred minden madár hangja.

Énekel velük, karját széttárva,

Millió csókkal ajkán boldogságra várva.

 .

Jöjj felém az úton, szelíd tornyok várnak,

Tornyok alatt hűs templom,

Benne sok asszonyka,

Imát mormolva Istennel,

Szeretetre várva

S ha rád köszönt az éjszaka,

Nézz fel a holdra,

Ablakodon benyúl a sötét éj hosszú karja.

FÁRADTSÁG

Késő van.

Lehulló ruháid átlépve

Fáradt tested megpihen,

Az álmok kertjében.

Még nem alszol, szobád tompa csendje

Rátapadt a falakra,

Az izzadt mennyezetre.

Susog a diófa az udvaron,

Megreccsen az ablakkeret,

S halkan kopognak az esőcseppek,

Kopogják, hogy elrohantak az évek.

Pihen veled a szobád, s az óra halk kattogása.

A szíved mélyén a múltad feltárja.

Ujjaid billentyűként megmozdulnak,

Fáradtak, hunyd le hát szemed takaróját,

Feledd tested zsibbadását.

A CSÓK CSÓKJA

Arcodon a csókom csókja lóg,

Hosszú némaság a szádon,

Nincs neve a boldogságnak,

De mosolyogsz már-, látom.

Lecsukott szempilláid szemben állnak,

De a fénylő sugarak rám villannak.

Betakart szíved mutasd felém,

Dobbanását reggelig hallgatom én.

Ölelő karod nyújtsd felém.

Szíved melegét leheld belém.

Homlokod fénye a forró köveken,

Itt zizeg a szerelem.

Lázadat hiába hűtöd,

Kezedben a sorsod, magad járod,

A múltat rejted és felejted,

De nem enyhít sem emlék,

Sem a perzselő jelenlét.

EGY ARC

Nem szól, nem riad,
Csak képzeletet old.
Álomképek hintik álmait,
Álom- csókok szórják be ajkait.
Mondd! Ki vagy te arc,
Kire gondolok minduntalan,
Ki mindig eszemben van.
Te egy arc vagy, ki képzeletet old.
Fekszem az ágyon, kezem a vállamon,
Érzem, ez a te kezed.
Tekintetem rátapadt a mennyezetre,
Arcod ott van, oly rövid az élet,
Hát engedj magadhoz közel,
Engedd, hogy nézzelek,
Engedd, hogy szeresselek,
hogy minden nap veled legyek.
Oh, te fénylő arc, bár a nappal kelsz,
S vele tündökölsz,
Mégis az éjben mellettem nyújtózol el,
S mire újra szemedbe nézek,
Talán szívedbe is beférek.

ÉGETT a SZÍVEM

Égett a szívem eddig is,

De most, mint mikor rőzsét dobnak a napba,

Úgy lángolok színaranyba,

Úgy hallom millió perc vagy év után,

Lassan kialszik már, fogd a rőzsét, dobd rám!

Fogd kezeddel kezem, melegíts már,

Mezőket, erdőt, a hegyet, a holdat,a kék eget,

Szeress minket gyönyörű szíveddel,

Simogass apró ujjaiddal,

Ölelj tüzes testeddel, nézzél szerető szemeddel.

Fáj, hogy nem érhetek hozzád,

S fáj nagyon, hogy arcodban arcom ég már.