MARETICS   ERIKA   

A   PATAK

Az erdei forrás,

 a hatalmas öreg hegy

mély gyomrából tört elő,

szél köszöntötte, karja

óvón ölelő.

Kis csermely született,

láttára a nap is

 ragyogott jókedvében,

messzire hangzott csilingelő

friss nevetése, csintalan

csobogott medrében,

hol előtte már sok száz patak,

a lágyan alá simuló

földbe vájva haladt.

Haja, mint az óceán,

szertelen hullámzó,

szeme élettel teli

tiszta kék tó.

Maretics Erika

Gondolat-útvesztő

Gondolataim útvesztőjét járom,

mint jó gazda hizlalom

szememmel a jószágot.

Rég kimondott szavak a mennyezetről

csüngnek,mint cseppkövek.

Néhány színes, és tetszetős,

láttukra mosoly fakad.

Némely szó lehangol,

szomorúság

maszkja arcomon.

A gondolat-folyosó

néha szűk és sötét,

előttem kanyarog.

Lábam félve simul

a félelmetes,

mégis ismerős

hangulatporral

hintett földre.

MARETICS ERIKA 

KÉPZELET

Sötét éjjel az álom elkerül.

Emlék,

mely lebegve felmerül.

Elmém,

s szívem abroncsba szorítja

félelmem.

Belül remény

szikrája sincs.

Egy hang monoton ismétli

az életem,

hiábavaló és dicstelen

omladó piramis

  Szeszélyes formájú vörös szikla

   a képzelet,

furcsa álmaim gondolat-kavicsok

poros úton,

ártó lények

benépesítenek, 

rémálom-szőtt állóképeket.

Lassan múlik az idő,

az élet mégis elfogy gyorsan.

Fiatal voltam egykor,

már lohol a halál nyomomban.

MARETICS  ERIKA  

  IDŐ

Néha képzeletem elragad

 a valóságtól messze,

szinte látom hogyan helyeztem

 sorsom, erős kezedbe.

Emlékszem jól, milyen volt egykor

 ifjú arcod, kék szemed.

Egész valómmal érzem ma is,  

 ölelő szerelmedet.

 Mára keserű rém veszteget,

mosolyod vicsorgó lett.

MARETICS ERIKA 

TE

Féltésem föléd, kemény

gyémántkupolát von.

Szerelmem hófehér,

aggodalom-szőttest fon.

Gyengédségem tégláiból,

jellemed kősánca készül,

csodálatomból, jóságod

igazgyöngy kastélya épül.

Itt vagyok, és szeretlek,

számíthatsz rám.

Fülembe cseng halkuló

dallamfoszlány.

Bőröd a bőrömhöz érjen,

már csakis ezt akarom.

Álmodó arcod árnyék,

a sistergő sziklafalon.

MARETICS ERIKA

KRITIKUSZ

 Az irigység alaktalan, bűzös massza.

Sárga pergamen szín ujjával a gonosz,

törékeny lelkedet csúful összemarja,

míg rendetlen rímpárok között lajstromoz.

Butasága leple művedet takarja,  

tehetségedet elfedi üvegdoboz.

Szótagszámok eltérése őt zavarja,

melyet értéktelen tanáccsal  viszonoz.

Kíváncsi vagyok, versem majd hogy csavarja,

belsejében kíméletlenül mint motoz.

Szinte látom, ahogy fafejét vakarja,

mi legyen a végítélet, ha oszt-szoroz.

Maretics Erika

  Mindenható

Arca szivárvány, szellemét megidézem,

őskorokból felrémlik, akár egy gólem.

Ajkán fél mosollyal, izzadó aszfalton,

cédrus lábát nyújtja kényeskedve, túlzón.

Hajában szélfi játszik tündérdallamot,

vonásaira  tél fagybíbort faragott.

Súgva kíséri évszázados fa árnya,

kék szemében ködös vándorlások álma.

Kezében még ragyogva él tavaly csendje,

délibábként napcsókolt gyümölcsök kertje.

MARETICS   ERIKA 

  Templomos lovag

Tegnap feltámadt a régmúlt emlékét idéző szél,

csak állom rohamát, elmémben a halott életre kél.

Kinn az erdőn szivárványszínt rezgő levelek alatt,

az áttetsző kocsonyás légben, egy látomás haladt.

Büszkén egyenesen ül nyergében, Szentföld lovagja,

napcserzett nemes arcát, saját vére borítja.

Győzött kegyetlen csatákon, szerelmes ágyakon,

most halálát érzi, vándorol kietlen pusztákon

Hatalmas kardja törötten lóg sebzett oldalán,

fehér köpenye szakadtan csüng bal vállán,

rajta a vörös kereszt és a száradó vér eggyé vált.

MARETICS   ERIKA    -   SZERELMEM

Mikor először láttalak, szívemben csend volt,

fejed köré glóriát, fénylő napsugár font.

Ártatlan, kék szemedben megláttam magam,

leomlott könnykristályból épített falam.

Kezem kezedbe vetted, mosolyod úgy ragyogott,

mint nyári zápor után a szivárvány szokott.

Óvón ringattál, biztonságod bölcsőjében,

Szerelmünk csodás tündérálom volt, ébren.

Életünk végén, most énekelek egy dalt Neked,

ölembe veszem, és lágyan simogatom fejed.

MARETICS        ERIKA  

Vége

Ártatlan haragtól torz szád taszít engem a mélybe,

árnyaktól riadó, visszhangos létem nihiljébe.

Karmesterként kíséred a gyűlölet mély dallamát,

bezárod közös életünk, valamennyi ablakát.

Szemem esdekel világító, hajlékony lényednek,

a csend vájja fülem, nem tudod, mennyire szeretlek.

Fénylő mozdulatlan tested, sebzetten üvölt a múlt,

        levegőt markoló ujjam,    reménységem múltba fúlt.

Maretics Erika 

a gyermek

Arca tiszta nemes és fiatal,  gyönyörű szeme ártatlan.

A fájdalom még nem vájt ráncokat szája köré váratlan.

Tekintetéből bizalom sugárzik felém,

de kis keze remeg.

Anyukám mondd! Miért gonoszak, miért hazugok az emberek?

Karom öleli, szótlanul vonom magamhoz,

tudom bármit mondhatok,

Az élet dolgai még neki érthetelen, zagyva írással telerót lapok.

A szeretet, becsület útját megmutathatom, a kezét mindig fogom,

Míg önmaga sorsát megleli, én soha

el nem hagyom.

Maretics Erika

   Színház

Túl nehéz a szerep, mit rád osztottam én,

hogy védőn óvj, szeress, arra már nincs remény.

Egyedül állok a világban, rideg lettél és kegyetlen,

Lelkem kopár síksággá vált, nincsen kit szeretnem.

Férfi és nő együtt. Oly egyszerű lenne, tudom.

csak követnem kellene fenntartás nélkül, vakon. 

Hogyan legyek más, mint ami vagyok?

Hogyan legyek boldog, ne elhagyott?

Forrás: Maretics Erika

Kép:     Arteon Galeria, Szigeti Edit

                         (70 X 80 X 3 cm olaj, vászon)

Szerk.: Szathmáry Olga Ottilia

MARETICS ERIKA  

Az életem

Ganajos az élet vize szutykos lőre csak. 

Ihatnám, de nem teszem tudom, úgy is becsap.

Illata oly édes, üde jázmin, egyre hív,

de ha nyelved éri, részed  a bársonyos kín.

Maradok egyedül inkább, fejemben kusza álmok,

éljek vagy haljak?  bizonytalanságom örök átok.

Fájdalmat nem érzek,  bent  lényegem elégett, aszott.

pedig emlékemben  azelőtt ott emberség lakott.

Nyitott szemmel vaksin lépek a lét mezsgyéjén,

kezem keresztet vet, pedig nem hiszek már rég.

MARETICS 

  Mégis

Kihunyt csillagok tüzében égő létem

éjzöld barlangjába,

Lehajtom fejem szomorúságomból

faragott nyoszolyámra.

Bezárt szemem látja fehér, elomló

testedet,

Kinyújtom kezem feléd, oly soká

kerestelek.

Égszínkék pillantásod jeges leheletét

érzem bőrömön,

megfagyaszt örökre, mégis Te vagy

börtönöm.

Forrás: Maretics Erika

Szerk.: Szathmáry Olga Ottilia

Maretics Erika   -  A hit

Gombóccá gyűrve eldobtál engem,
széltől sodorva utcán hevertem.
kitörni nem tudtam, nem mertem.
Halott fák sötét odvába bújva,
falevélből szőtt köntösben álmodom a szerelmet újra.