Életem lassan elszenderül,

madárdal, mely elcsendesül.

Rámereng a gyarló világra,

képzeletben fentről tekint le a tájra.

Színesen virágzó mezőket nézi,

magasba nyúló bérceket könnyezi.

Becézi a gomolygó fellegeket,

éhségtől szenvedő gyermekeket.

Az elvakult hitnek hadat üzen,

mely kacagva uralkodik a népen.

Testem, ha majd koporsóba kerül,

nem rettenti a népnyúzó keselyűt.

Csak az szomorít el engemet,

ki őrzi meg az igaz szeretetet.

Ágota László  

Elszenderedő élet

Életem lassan elszenderül,

madárdal, mely elcsendesül.

Rámereng a gyarló világra,

képzeletben fentről tekint le a tájra.

Színesen virágzó mezőket nézi,

magasba nyúló bérceket könnyezi.

Becézi a gomolygó fellegeket,

éhségtől szenvedő gyermekeket.

Az elvakult hitnek hadat üzen,

mely kacagva uralkodik a népen.

Ágota László:

Csodás teremtmény

A föld egy fenséges, csodás teremtmény,

vele nem vetekedhet semmilyen élőlény.

Éjszaka égboltján millió csillag világít.

Nappal fénylő sugárnyalábok fénylenek.

A természetben, hallgatom a madárdalt,
érintem a virágokat, érzem az illatokat.

Ősz

A tőkéken érett a szőlőfürtök csüngenek,

Az emberek vidám kacajjal szüretelnek.

Még fénylő napsugár melegíti a határt.

De már az elmúlás szele ringatja a batárt

Pompás ruhába öltözött a természet,

Összekutyulva a pompás színeket,

Zöld levél a pirossal befedve,

Sárga a barnával összekeveredve.

A levegőben cikáznak a fecske madarak,

Kihasználva az éltető csillogó sugarat,

Energiát gyűjtve a hosszú vándorútra,

Bogarakat fognak, fürgén alábukva.

Ábránd

Én megállítanám az időt.

A csók-íz már csak emlék,

hervadt, már megkopott,

belefolyt a szürke világba.

Csillagok gyúlnak az égbolton.

Vágyam bent él a szívemben.

Nem vagy mellettem éjszaka.

Nappal sem látom arcodat.

Nem álmodunk együtt szépeket.

Lelkem sziklányi súly nyomja,

mely minden nappal súlyosabb.

A reggel rosszkedvvel ébred már.

Lesz-e még szép nappalunk?

Vagy csak sűrű könnyek hullnak?

.Hiszem, még mindig van remény,

és újra két ölelő karodba zársz.

Emlékek.

Emlékek törnek rám régről.

Lehoznám a csillagot az égről,

Hozzád visz a sajgó szívem.

Hiszem, hogy lehetsz még enyém.

Sebzett szívem szúr és sajog.

Hiányzol, és ez fáj nagyon.

Veled vágyam messze száll.

Nélküled az idő is megáll.

Velem vagy körbe táncol a fényed.

Tündöklik a hold, fénylő a csillag.

Lángol a lelkünk, szívünk összeér.

Andalító dallam halkan hívogat.

Ha pirkad, nem látom már kedves arcodat.

nevedhez méltóan megbecsülésben.

Ha fájdalomtól könnyes a szemed,

szorongsz és megfájdul a szíved,

gondolj szeretteidre és jobb világra,

ne Feled, hogy örökséged a büszkeség.

Keresd meg a gyökereid helyét,

a földet, hol őseid leltek életteret.

Foglald el, ez lesz a méltó jutalmadat,

a helyett hol zöld a mező, színes a rét.

Gondolj holnapra.

Gondolj holnapra,

ne higgy a mának.
Vár egy gyönyörű szép ország.

Kapaszkodj álmaidba, ha
rossz idők járnak.

Haldd meg

a tavaszi szellőorgonát,
nyári lombok hangjait,

az ősz hangulatát,

a téli hófúvások játékát.

Könnyeid, ha

párnát bőven öntözik,

Gondolj a fényre,

a szerelemre,

a boldogságra,

és a jobb jövőre.

Mely késik,

de bízni kell,

mert van remény,

akkor is,

ha csak pislákolását látod.

2012-08-19  Ágota

Szép vagy Magyarország.

Szép vagy,

gyönyörű vagy Magyarország.

Ha zeng a zeneszó,

látom ragyogó,

szép orcád.

Legyen egy csöppnyi hit,

hosszú, néma éjszakák alatt

mikor még szunnyad a gondolat,

ringat az álom csöndesen,

hogy e hazában,

ha a hajnal,

nyújtja majd kezét

boldogság lesz és

remény.

2012-08-19  Ágota

Augusztus 20

Hajnal köszöntött a magyar népre,

István király került a nemzet élére.

Letelepedtek őseink az új hazában.

Megvetették lábukat a nagyvilágban.

A nemzetségek összefogtak.

 Ország élére király választottak.
 a népnek ereszténység lett a sorsa,

istenfélő nemzetté kovácsolta.

A nemzetet dúlta tatár, török, és cseh,

        rabolta oláh, uralkodott fölötte osztrák.

Minden szomszédja irigyelte mégis,

Mert becsülete, tisztessége, példakép volt.

Miért van az?

Miért van az, hogy mindig azt szeretjük,

aki hűtlen hozzánk, és mást szeret?

Miért van az, hogy szívrepesve várjuk,

pedig tudjuk, hogy rajtunk csak nevet?

Miért van az, hogy fájó könnyet ejtünk,

ha a múlt szép emléke énekelt.

Bár találhat jobbat, szebbet lelkünk,

de akkor is Ő jelenti az örök végzetet.

Bódulat

Boldogság vert tanyát lelkemben,

Mikor eljöttél hozzám kedvesem,

Igézve álltam, soká, csöndesen.

Hittem az álom játszik csak velem.

Ezen a borongós délelőtti napon.

Hagytuk, hogy az élet elragadjon.

Csókoltad a szám, tüzes szenvedéllyel.

Átfogtad a nyakam forró öleléssel.

Összeforrtunk csendben, egy édes pillanatra.

Színeiben megcsillant a bimbózó tavasz,

Remegő testünk jelezte, hogy itt a kikelet,

Édes mámorral habzsoltuk a szerelmet.

Szőke lány

Volt egy lány, egy szőke lány.

Ki szeretett és őrizte az álmot.

Szívében érezte a boldogságot.

S mindig csak Énrám vágyott.

Álmodott, álmodta a holnapot.

Lelkében áldotta a fénylő napot.

Csókjaimból számtalant kapott.

Szerelmével messze űzte bánatot.

De az élet, álnok és könyörtelen.

Fájó gáncsot vetett szüntelen.

Nyugtalan csavargó a vérem.

Ádáz küzdelem lett az életem.

Jött más, megégetett a szerelem,

hevesebben kezdett verni a szívem,

rájöttem, hogy a másikat szeretem.

Még élek

Világítva járja hosszú

útját a világvándor a hold.

Lefeküdni készülnék,

de keserves gyötrelmeket

élek át.

Lábfejem zsibbad,

mintha férgek

vájnák húsomat.

Nem figyelek

kikapcsol agyam,

homlokom veríték

borítja, keserves kínok

gyötrik lényemet.

Írnék, verset prózát

élményekről,

szerelemről és bánatról.

Görcsöl elmém,

bogarak lepik el a gondolatot,

rohannék ki a világból,

szilaj paripán vágtatva,

de közelítve a célhoz

üvöltök, sajgóizmok

görcsölve, kiáltják a halált.

Az út

Új napot vársz,

hogy új eget láss,

Az életnek mindig van

napos oldala,

csak észre kell venned.

Sokszor előre mész,

de még többször

hátrafelé.

Elkéne döntened az utad!

Merre tovább?

A káoszon át!

Az élet szép,

ha nem vagy egyedül.

Van a kín,

és van remény.

Döntsd el hát!

A tűz, amit örökül kaptál,

lángba borítja szíved.

lehet jó,

lehet könyörtelen fájdalom.

Ez a valóság és az

álom világ.

2012-05-30  Ágota

Az életnek van napos oldala.

Koldus-nyomorá változott minden.

Sötét lett az élet, a tüzek kihunytak

kibogozhatatlan lett a  fájdalom.

Szemünk a könnytől nedvesen ragyog.

Megtévesztett évek során elvesztek az álmok,

csak hazugságból és csalódásból állunk.

Tervtelenül élünk, már cél sem vezérel,

Az életünk, olyan mint zűrös zsibvásár.

Üvölt a csend és némán hallgat az élet ,

játszik csak veled, és később tönkretesz.

A csöndes utakon már a zaj se lázad,

a képviselők rosszul irányítják sorsodat.

Válás

Visszamennél,

hogy a múltad felvedd.
Ne tedd!

Csak összetörne mindent benned.
Engedd el!

Neked menned kell!
Kegyetlenek ezek a szavak,
majd megszakad a szív.
De a távolban,

még csendes szóval,
már valaki téged hív.
Csak a szíved vidd az útra,
nem kell oda más.
Csak a szíved érzi újra,
az élet mily csodás.

2002. 01. 26.  Ágota

Elgondolkodom,

Néha,

ha elgondolkodom,

felvillan előttem a világ.

Felvonulnak előttem a

fájdalomtól eltorzult arcú emberek,

a csillogó szemű,

éhségtől bágyadt gyermekek.

Megállnak, rám néznek

az élet keserveitől

meggyötört asszonyok.

Félelem nyomja

vállukat,

félelem, a testet, lelket

megnyomorító,

a nevetést, a mosolyt

az arcokról letörlő,

kegyetlen hazától.

Szorongva, félőn,

gyengéden, remegő kézzel

megfogják, a szeretet

szorongó gyermekük kezét.

Anyák napján

Emlékképek homályos tengerében,

Nagymamám tűnik elő kedvesen.

 Fehér hajával, aprótermetével.

Bánatosan csillogó kék szemével.

Vaj szívével melengetve.

Unokáját nevelgetve.

Dédelgetve, szeretgetve,

Készítve fel Őt az életre.

Nagyszülőként anyja helyett.

Óvta, védte, a gyermeket.

Terelgette, néha róva.

Indítva Öt a jó útra.

Ha boldog volt vele örült.

Ha szenvedett Ö könnyezet.

Csendben élte az életet.

ÁGOTA  LÁSZLÓ

Ébredj fel

Éjjel, ha járod az utcát,
csend honol a tájon.

Föltekintsz az égre,

rád néz a fénylő hold.

Szemedből a fény
lassanként kialszik,

Gondolataid a gyarló

világban járnak.

Nincs munkád,

éhezik a család.

Gyűlölködsz némán,
érzed, nincs remény.

Nem tudod, miért

üldöz téged a sors.

Fagy van és nagy a hó,

Neked nincs fűteni valód.

Csontjaid fájnak.

A hidegtől szenvedsz.

A kegyetlen kezek,

tönkre tesznek téged.

Tavasz

Szellő surran a rügyező bokrok alatt,

Arcunkat simogatja a gyengéd fuvallat.

.Játékosan futkározik a nárciszok között.

Magával hozza a színpompás mező illatát

Égszínkék égbolton bárányfelhők játszanak.

A határban a mosolygós nap sugarai csillognak.

A fák között hangos csiviteléssel madarak röpködnek

A melegedő talajban az ősszel lehullott magvak kipattannak.

Tavasz van, gyönyörű tavasz van.

Halál szelleme

Csend honol a korházi szárnyon.

Fuvallat oson végig az osztályon.

A halál némán pásztázza a kortermeket.

Némán lesve az elhalló lélegzetet.

Az időmegállt, a beteg elszenderült.

Nincs levegő meggyötört teste elcsendesült.

Elhalló sóhaj, szállt a távoli messzeségbe.

Lelke távozik a halál szellemével.

2012-01-30    Ágota

A változás csodája.

Te is változol,

s a száguldó évek

terhüket ránk rakták.
A múló időtől,

mint édes álmodozók

még mindig sokat várunk.

Vannak szép emlékek,

melyek az időtől

még szebbé válnak.

A varázslatos múlt,

most is megdobogtatja

a nyugtalan szívünket.

A kegyetlen sors,

mely így a távolból

némiképp megszépül,

rajtunk hagyta nyomát,

bár nem vesztette el

szomorú fényét.

Itt belül mit léleknek

hívunk, őrizzük a

szerelmünket, mely

szereteté változott.

Szép volt

A világ tele volt éltető csodával,

Mikor ölelő két karodba zártál.

Testemet, mint sejtelmes lágy szellő,

Végigsimította egy édes érzés.

Rohantam minden édes perc után,

Ettől szebb és jobb lett a világ.
A hosszú órák perceknek tűntek,

Éjjel mikor átöleltél engem.

Fájó szívembe remény vert tanyát,

Mikor csodás tested az enyémre talált.

Kezedet fogtam és éreztem a lelked,

Elvarázsoltál, és én imádtam lényed.

Lángoló szerelem lobbant fel közöttünk,

S én áldottam az utat, amelyre léptünk.

Zord idő

Meleg nyári éjszakákon,

Viharzóna lett hazánkból.

Erős széllel, mennydörgéssel,

Villám csapkod a sötétben.

Morajlik az égbolt nagyon,

Cikázó fény hová csapjon.

Megkeresi a házat és fát,

Felgyújt mindent, amit csak lát.

Ijedezik ember, állat,

Félelmében remeg, bágyadt.

Ha vége a cudar időnek,

Törött cserép halmok nőnek.

Ha az égiháború elvonul.

Sok-sok csillag újra kigyúl.

Majd pirkadni kezd, jön a hajnal,

Az öreg nap útnak indul.

Ősz

A tőkéken érett a szőlőfürtök csüngenek,

Az emberek vidám kacajjal szüretelnek.

Még fénylő napsugár melegíti a határt.

De már az elmúlás szele ringatja a batárt

Pompás ruhába öltözött a természet,

Összekutyulva a pompás színeket,

Zöld levél a pirossal befedve,

Sárga a barnával összekeveredve.

A levegőben cikáznak a fecske madarak,

Kihasználva az éltető csillogó sugarat,

Energiát gyűjtve a hosszú vándorútra,

Bogarakat fognak, fürgén alábukva.

Kis patak

Szeleburdi kis patak,

Árkon-bokron átszalad.

Kergeti a falevelet,

Mely vele együtt tekereg.

Cikázik Ő jobbra-balra,

Csörgedezve és rohanva.

Lezúdul a magas hegyről,

Síkvidéken megcsendesül.

Lent az alföldi messzeségben,

Sok fürge hallal medrében.

A sok érből nagy folyó lesz.

Lassan hömpölyög már tova,

Szélesedik és megdagad,

A tenger felé vígan halad,

Vízhátára hajókat vesz,

Embert, terhet majd partra tesz.

Végül a tengert is eléri,

Vele folyamát egyesíti.

Silány szegény világ.

Köd borítja az elméket.

Elszürkült minden, csukló

zokogás rázza meg a testet.

Piszokban, könnyben,

szenvedésben, szennyben,

reszket a föld nagy a teher

alatt, megfojtja a hatalom.

Bolyong sok koldus ember,

nyomorba süllyedve búsan,

tébolyultan holtig kacagva,

fetreng, az utca porában.

Lelke üres és fájó, megalázott,

búskomor e nyüzsgő világban.

Könnyes szemű bús álom-báb,

kínlódik, sorstalan sors az övé.

Álom

Álmomban láttalak.

Fölém hajoltál,

csodás tested

izmos vállaim

közt elveszett.

Nagyon jó volt.

A szád kereste a számat.

Éreztem, hogy

leheleted

csiklandozza

az arcomat.

Éreztem a vágyad.

Kezed szorosan

kulcsolta a derekam.

Olyan szenvedélyesen

szorítottál Magadhoz,

 hogy azt hittem a

mennyek országában járok.

Felébredtem!

Megláttam a szürke árnyakat.

Sírtam!

Oda a nemrég boldogsága.

Hogyan találjam meg,

azt ki már csak

álmaimban létezik??

Romlott világ

Szendereg a hajnal,

valahol vonatfütty hasít a csendbe,

a kutyák vonyítva ébredeznek,

kakas kiáltja itt van a reggel.

Megmozdul a szendergő ember,

kitörli az álmot a szeméből,

lassan ölti magára a napot,

az ágy még kéjesen csábítja.

Reggelije egy szelet üres kenyér,

eszik, de épen csak meg él.

Nyomasztják a napi gondok,

robotol és nem boldog.

Gyomra görcstől feszül,

várja a bizonytalant.

Munkaadója, kényura,

megalázza nap mint nap.

Magyarország, én így szeretlek

Az állatoknak étket adó rónaság.

Gémeskúttal meredező vad világ.

Délibábbal játszó fényes látomás.

Bő gatyában marhát hajtó gulyás.

Magyarország, én így szeretlek!

Hegyeinknek zord szépsége.

Muflont nevelő erdősége.

A kékesnek délceg csúcsa.

Szénégetők fa boksája.

Magyarország, én így szeretlek!

Mint Szirti sas fen a magas égen.

Szelek szárnyán szállok a messzeségben.

Letekintek a Balaton vidékére.

Küzdelem a kaszással

Magas láz lángoló tüze égette testemet

Fájdalom gyötörte bágyadt lényemet.

Démonok kínozták szenvedő lelkemet.

Mozdulatlanul gondoltam át életemet.

Messze jártam egy távoli világban,

Hol minden fehér volt a messzi határban.

Megszűnt a kegyetlen görcsös fájdalom,

Mindenütt csend honolt és nyugalom.

A halál kaszáját lengette nagy bőszen

Kaján mosollyal lesújtani készen

Mint kitörni vágyó vulkán támadt,

De a pusztító mozdulat megszakadt

A nővérke gyengéden megfogja a kezem,

Szeme csillogása segített küzdenem,

Vigaszt nyújtott a szörnyekkel teli éjszakában,

Reményt nyújtva e kegyetlen világban.

Magyarország, én így szeretlek

Az állatoknak étket adó rónaság.

Gémeskúttal meredező vad világ.

Délibábbal játszó fényes látomás.

Bő gatyában marhát hajtó gulyás.

Magyarország, én így szeretlek!

Hegyeinknek zord szépsége.

Muflont nevelő erdősége.

A kékesnek délceg csúcsa.

Szénégetők fa boksája.

Magyarország, én így szeretlek!

Mint Szirti sas fen a magas égen.

Szelek szárnyán szállok a messzeségben.

Letekintek a Balaton vidékére.

Nő  -  Anya

Nő mint zablát

nem tűrő kanca,

szilaj mámort kereső

istennőként megbabonázza

a legvadabb férfit is.

Ki a kezéből eszik,

lesi minden szavát.

Igyekszik még a

gondolatát is kitalálni.

A Nő ki küllemi és

testi bájaival

térdre kényszeríti

a férfit, közben

marcangolja lelkét,

kedve szerint

játszik vele.

Megfogamzik az

új élet, a jövő

reménysége.

A Nő – Anyává változik.

Testében hordja a

rakoncátlankodó

magzatot.

Tavasz

Szellő surran a rügyező bokrok alatt,

Arcunkat simogatja a gyengéd fuvallat.

.Játékosan futkározik a nárciszok között.

Magával hozza a színpompás mező illatát

Égszínkék égbolton bárányfelhők játszanak.

A határban a mosolygós nap sugarai csillognak.

A fák között hangos csiviteléssel madarak röpködnek

A melegedő talajban az ősszel lehullott magvak kipattannak.

Tavasz van, gyönyörű tavasz van.

Ágota 2010-04-08

Ágota László

Tavasz  van

Tél már levetette hófehér ruháját,

Nap ereje elűzi a felhők árnyékát,

Melengető sugarai meghozták az olvadást

A fagy seregei megkezdték a visszavonulást.

Az éltető sugarak legyőzik a hideget,

Február közepe előcsalta a meleget.

Megújulva újra éled a didergő világ,

A réten ismét előbújik sok színes virág.

Festői a kép és csodás a hangulat,

A hóvirág áttörve a fagyos hantokat,

Zöld száron mutat hófehér szirmokat.

ÁGOTA LÁSZLÓ   

 1848

Emlékek

jönnek elő

a messzeségből,

múlt század

századbeli

rettegésből.

A nagy birodalom,

megingott,

maroknyi

igaz magyar

kardot rántott,

hogy kivívja

a szabadságot.

Ifjú, öreg

mind

mellé állt,

nem félve a

biztos halált.

Küzdött

bátran,

nem rettegett,

nem féltette az

életet,

de a zsarnokok

összefogtak,

Segesvárnál

túlerővel,

nagy rohammal,

vérfürdővel,

gyilkolással,

legyőzték

a forradalmat.

Tél

Ülök a kandalló mellett és elgondolkodom.

Odakint szellők szárnyán hópihék száguldoznak,

Hol hegyeket, hol völgyeket alkotnak,

Vagy megformázzák az álomképeket.

Az égi vándor már lemenőben,

Aranyló sugarait szikrázva küldi szét,

Bearanyozva fényével a didergő tájat,

Meg csillantva a jégkristályokat a pihenő fákon.

A fáradt nap alig hagyja el a horizontot,

Nyomában, mint nyájat őrző puli,

Baktat égi útján az éjszaka hírnöke,

Sápadt orcájával fehér fényt szór a világra.

Egy téli nap

Szellő rebben, az őz rezzen,

Csendes éjben, fehér ködben.

Északi szél, most útra kél,

Hideget hoz, ez már a tél.

Lesöpri a leveleket,

Zöldet és a színeseket,

Minden állat csak didereg,

Várva mikor jön a meleg.

Sötét felhők száguldoznak,

Szellők szárnyán lovagolnak.

A hópelyheket széjjelszórják,

Tájat fehér lepellel borítják.

Betakarva a földeket,

Dermesztik az embereket.

Kertek alatt a zimankó,

Vígan siklik már a szánkó.

Tragikus világ

Súlyos teher sújtja a Mi kis hazánkat,

Politikusok hada kiált nagy átkokat,

Érdekből hozva nyomasztó álmokat,

Kegyetlen sorssal sújtva sokakat.

Választás után csökken már a párt sok,

A győztesek élik meg az édes mámort,

Vesztesek lassan bontják már a sátort,

Nyugodtabbá válik így az élet már most.

Sötét felhők, gyűltek a tisztuló égre,

Most a kapzsi tőke sújtott le a földre,

Vörös, maró folyam zúdult rá a népre,

Iszap tengert öntve házakra és a rétre.

s átölel magány, sistereg -

kiabál, szeress - szeress ! - érzed: -

mennyire hiányzol ? Bizsereg -

itt bennem valami, szorít ölelésem,

én csak ülök, hagyom magamat...

vágyakozó lelkemet, erőtlenségben -

gubbasztani, knozom s vádolom sorsom !

Némaság sikítása hagyja el számat:

Segíts, segíts ?