Vida Zoltán

Ha a szívem

( Szülinapodra kedvesem! )

Ha a szívem fa lenne,
Gyönge ág nőne rajta.
Millió zöld levele,
Csak téged takargatna!

Vida Zoltán

Egy néma kép

Egy néma képet nézek bánatosan én
Mint partra vetett hal a világ peremén
Ami sir az életed adó víz után
S tudja, hogy már nem lehet

élet ezután.

Úgy várom én a percet édes kedvesem
Mikor a lelked a karomba ölelem
Mint ahogyan a gyermek annyira várja
Születését, ébredését, a világra.

Mert neked születtem,

s én csak érted élek,
Miattad látom a világot ily szépnek.

Vida Zoltán

Júliám

Neved napján neked mit is mondjak?
Szívem kincses kamrájából lelkem,
Mondd én Júliám, el mit is lopjak?

Minek örülne szíved,szerelmed?
Mondd hová szeretnéd hogy repítsem
Szép,tündéri csillogó lényedet?

Milyen magasra szállnál én velem?
Hogy lényed ne töltse be semmi más,
Csak szerelmes, őrjítő érzelem?

De ne is szólj most kérlek semmit se,
Csak engedd,hogy lelked a könnyű szél
A felhőn túl, az égig repítse!

Vida Zoltán

Mikor születtél

Amikor születtél,
Felébredt a világ.
Rohant a kis-patak,
Nyílt millió virág.

Madarak nevettek,
Szelek szárnyán szálltak.
Hírt vittek ők akkor,
Az édesapának.

Hófehér ágyban ott,
Könny hullt a párnára,
Isten ejtett könnyet
Az édesanyádra.

Végig futott arcán,
Az szívedre esett,
Áldott lettél akkor,
Áldott a te neved!

Törékeny kis nőnek,
Utolsó gyermeke
Ki gazdag volt ugyan,
Mégsem volt semmije!

Vida Zoltán

Alföld

Lágy szellő kergetőzik

a Rónaság dombjain
Megállva, megpihen a féltő,

s ölelő karjain
Éled ez a világ, tavaszt hoz

az édes déli szél
Lelkem, mint az ébredő

természet enni kér


Alföld, édes Alföld,

hisz oly régen láttalak
S hallhattam madárdalt,

a vén akác alatt
Rég csókolta arcomat

az a hűs keleti szél
Rég láttam hogyan hull,

az utolsó falevél

 

Azóta már zöld subát húzott

a kopasz táj
Újra legelész megannyi

tarka-barka nyáj
Madár hangját hozza

a suttogó Tisza vize
Felkapja a szél,

s elviszi nagyon messzire


Hallom zúgni templomunk

síró harangját
Hívja a nyugodni vágyót,

az elveszett fiát
Elcseréltelek téged,

a harangok városára
Hová hajdan,

Petőfit is elhozta még álma

haza vágyom én
Szemem nyugtatva,

a kelő Nap peremén
Messziről jöttem én,

hol születtek álmaim
Hol sírtam, nevettem,

s öleltek a karjaim

párnám a rónaság
Mielőtt elalszom,

Istennek mondok én imát
Érted ébredő alföld, és zsibongó Hortobágy
Hová majd testem tér meg,

hol pihenni vágy

Forrás: Vida Zoltán

fotók: internet

Festmény: Tom Higgins USA Farmintoni Festészeti Egyetem professzora festette, amikor Magyarországon volt 1988-ban, megtudván - hogy Debreceni lány vagyok, fotó saját

Szerk.: NETWORK Versek, idézetek Irodalmi Klub vezetője: Szathmáry Olga Ottilia

Vida Zoltán

Júliámnak

Beteg vagyok, szerelmem,

a te beteged,
Hiányzik az ölelő karod, s a lélegzeted,
Letérdel a felhő a Napnak sugarától,
Ami szívemre hajlik, s üzen e világból.

Rabságomról üzen most oly távol tőled,
Hisz rabbá tett engem édes szerelmed,
De boldog a rabság,

én büszkén viselem,
Örömkönnyek folynak fáradt szememen.

Vida Zoltán

El loptam én

Elloptam  a fényes égről minden csillagot,
neked  kedvesem  én   egyet  ott hagyok.
Azt is csak azért,  hogy hozzám    eltalálj,
hogy fényre várva te egem ma  hazavárj.

S azt kérded, akkor mi  maradt az égen?
Sötét lesz szívemben marad  reményem?
Gyere közelembe, s nézd neked mit adok?
ha hozzám bújsz, mindazt majd láthatod.

Szívemben világítanak a  lopott   csillagok.

Vida Zoltán

Oly nehezen

Oly nehezen jöttem én el ma tőled,
sírt a lelkem mert ott hagytalak téged.

Remegett a kezem mikor át öleltelek,
mikor csókolhattam dobogó szívedet.

Újra születtem én abban a pillanatban,
mikor tündéri szádra csókot adhattam.

A világot öleltem én akkor a keblemen,
s lelkem ringatta a hatalmas végtelen.