Menekülés Jeruzsálemből.
Csodálatosan nyugodt csillagfényes este volt. Olyan szikrázóan ragyoigtak a csillagok az égbolt sötét-lila bársonydrapériáján, mint megannyi ékesen ragyogó drágakő. Jeruzsálem ódon utcáján magas termetű, nemes arcvonású, királyi tartású férfi ballagott lassan-lassan hazafelé. Erősen a gondolataiba merült, mert az elkövetkező események nem éppen vidám képeit látta lelki szemei előtt. Tudta, hogy a dolgoknak úgy kell megtörténniük, ahogyan az meg van íeva. Azt is tudta, hogy nagyon-nehéz lesz számára, de nem lehet másképpen.
Amikor befordult a sarkon tudta, hogy most minden erejére szüksége lesz, mert szerettei semmit nem tudhatnak meg abból, ami őrá vár, és amit ő már olyan régen tud.
Megérkezett. Belépett a tágas, virágokkal és gyönyörű fákkal teli udvarba, és csendben nyitotta ki az ajtót. Édesanyja és Asszonya nagy örömmel siettek eléje, és Ő két kitárt karjával egyszerre ölelte magához a két nagyon szeretett, a szívének annyira kedves lényt. Felesége asszonyi érzékeny lelkével azonnal érzékelte, hogy párját nagyon foglalkoztatja valami, de most hiába próbált segítőkész, végtelen Szeretettel a gondolatába férkőzni. Lelkében bizonyossággal érezte, hogy valami nagyon-nehéz dolog, esemény vár rá.
Maira hirtelen megszédült. nagyon furcsán érezte magát, a gyomra is emelkedni kezdett. Nem csak érezte, de azonnal tudta is, hogy mi ennek az oka. Boldog benső örömmel tálalta férje elé a nagyon késői vacsorát, mivel a szolgálók már mind aludni tértek. Amikor férje édesanyja is nyugovóra tért, a párja elé állt, megfogta a két kezét, boldogságtól csillogó szemekkel nézett a férje szemébe.
Új hozzászólás