1956

Vége lett a nagy háborúnak,

Romokban hevert az ország,

Új élet sarjadt, a hallódó köveken,

És újra nyílni kezdtek a virágok.

Sokat változott a világ,

Megszűnt a cselédség,

Földet kapott a paraszt,

Reménykedve új életre vágyott.

A munkások dolgozhattak,

Telve hittel és versengve,

Tudásszomjjal, lelkesedve,

Tanulhatott sok-sok ember.

Nagyapáink és apáink bizakodva,

Szorgos kézzel, nélkülözve,

Lendülettel építettek a semmiből,

Csodálatos szép új hazát.

Új nemzedék volt születőben,

Feltörekvő, nyitott lelkű,

Újra vágyó, tetrekész és serénykedő,

Álmodozva szép jövőért.

Épült – szépült kis országunk,

De boldogságunk nem találtuk,

Nincs szabadság, csak elnyomás,

Rettegés és sok kínlódás.

Hatalmasok a népnyúzók,

Az eszmére hivatkozok,

Agyonvertek, megkínoztak

Eltüntettek embereket.

Ki mást akart és kimondta,

Recski tábornak lett a fogja.

Meggyötörték, jól megverték,

Állatsorban éheztették.

Rettegésben és kínlódva,

Robotolva, nyomorogva,

Bitófának árnyékában,

Dőlt el élet és halál sorsa.

Szenvedett a nép, de ráébredt,

Tenni kell és lázadva tovább lépni,

Mert a fájdalomba bele fog halni,

De élni kell, s boldog akart lenni.

Nem tűrt tovább és leverte láncát,

Mint hömpölygő víz, mely áttörte gátját,

Egyenes derékkal, szikrázó szemmel,

Vágyaitól hajtva félelem nélkül bátran.

Kitört ketrecéből, mint feldühödött vad,

Lázas arcán izzó könnycsepp gördült,

Szívében egy csodás érzés ébredt,

A szabadság mámorító érzése.

Tettektől szárnyaló napok jöttek,

Boldog órák kitörölhetetlen gyönyörrel,

Övé lett a világ, kinyíltak a kapuk,

Mehetett volna, várta a nagyvilág.

Nem akart menni, mert itt van a haza,

Tudta, hogy eljött az idő most tenni kell,

Lelkesültségtől harsogón álmodta a jövőt,

Felemelő gyönyörűséggel teltek napjai.

Sodródott élet hordalékától megtisztulva,

A lelkes tömeggel, szívós kitartással,

Tettektől szárnyaló napok fergetegével,

S telve egy csodás újélet reménnyel.

Viharfelhők gyűltek odafenn az égen,

A keleti szél komor füstfelleget hozott,

Dübörgő hang törte meg a béke csendjét,

Tankokkal jött az elnyomó sereg.

Kemény a föld, s kigyúltak a lángok,

Füstölögve égett s rideg lett a város,

Szívós kitartással, minden létezőért küzdve,

Kegyetlen tusában hősök a teremtek semmiből.

Golyók süvítettek, sortüzek szóltak,
vibrált a levegő, remegtek a kezek,

Halott tömegek töltötték be a teret,

Sírás és szenvedés törte meg az álmot.

Lelkek, szívek rettentően fájtak,

A hatalom  győzött, és az álom elszállt,

Kegyetlen megtorlás, követte a vágyat,

Halálsikolyok sokasága szállt az ég felé.

Ágota 2009-11-11