Emlékezzünk József Attila

születésnapjára 

a  Költészet Napján!

A Költészet Napját

1964 óta minden évben április 11-én,

József Attila születésnapján tartják Magyarországon.

Homonnai Nándor:

József Attila portréja 1924 körül

 

József Attila

mindennapos táplálékunk lett;

a hatvanas évek óta éppúgy

„a” költő"

szinonimája számunkra,

mint valamikor Petőfi volt.

Nyughatatlan, megállapodásra

képtelen szelleme,

politikai fordulatokban gazdag életútja,

kétségbeesésbe torkolló szeretetvágya

s a maga tökéletes csődjének

könyörtelen megvallása

és a végső konzekvencia vállalása még prózai korunkban is

erőteljesen hat a képzeletre

- ennyi esendőség

mindenkit lefegyverez.

Nem sok költőnk van,

akinek személyes sorsa,

 

művészi teljesítménye ilyen mértékben föltételezi és magyarázza egymást.

 

  Talán éppen ez a nagyvonalúan ránk hagyatkozó gesztus,

a személyiség kényszerű és ugyanakkor önkéntes kiszolgáltatása az,

amely annyira csábítóvá tette írói

és politikai mozgalmak számára

e költészet kisajátítását,

saját ideologikus igényeikhez való igazítását.

 

Egyik mai értelmezője abból kiindulva jut hasonló eredményre,

hogy József Attilának személyes élménye volt a fő esztétikai művében

„világhiány”-nak nevezett állapot

megélése:

apátlan-anyátlan árvaként elveszítette saját, eredeti világát.

 

Az új pedig

(ahová szociálisan emelkedett)

számára mindvégig

földolgozhatatlan maradt.

Mindenekelőtt a tradícióhiány okozta bizonytalanság magyarázza gyakori váltásait és visszakanyarodásait,

azt, hogy „művei nem egyenesvonalú fejlődés lineárisan egymásbakapcsolódó láncszemei,

hanem

- igazodva mindenkori élethelyzetéhez -

az aktuális ellentmondások változó formájú és szerkezetű kiegyensúlyozásai”

(Lengyel András).

Ezért József Attila pályáján a szakasz-határok elmosódottabbaknak tűnnek,

mint más költői pályák esetében.

Sok értelmező hajlik rá,

hogy legfeljebb korai

és érett korszaka különböztethető meg.

A kortársak viszont megkülönböztetett jelentőséget tulajdonítottak

a húszas-harmincas évek fordulóján írt

„osztályharcos” verseinek

(mindenekelőtt az 1931-es,

már a címével is provokáló Döntsd a tőkét,

ne siránkozz kötet anyagának),

s a korábbi és későbbi költészetét megkülönböztetve három periódusról beszéltek.

S akad olyan elemző is,

aki külön egységnek fogja fel

József Attila utolsó verseit.

Újabb szemléleti fordulata:

a Medvetánc kötet

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

1934 végén jelent meg

 

József Attila

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

válogatott  verseinek gyűjeménye,

melynek eredetileg tervezett címét

(Tiszta szívvel)

utóbb Medvetáncra változtatta.

Korábbi köteteinek anyagát erősen megrostálta,

ellenben hozzávette

a Külvárosi éj

című kötet megjelenése óta írt verseit

 köztük olyanokat, mint a

Téli éjszaka (1932),

a Reménytelenül (1933),

az Elégia (1933),

az Óda (1933),

az Eszmélet (1934)

és a Mama (1934).

Ez az első és utolsó verseskönyve, mellyel életében átütő sikert aratott.

Már a kortársak között akadt, aki érzékelte,

hogy e kötetével József Attila a magyar költészet élvonalába emelkedett.

A Medvetánc

újabb szemléleti fordulatot

képvisel József Attila pályáján.

Ha most az 1933-as év lírai termésének egy-két darabját is

ide soroljuk, nem járunk el önkényesen,

mert ezek

hangulatukban és felfogásukban közel állnak

a Medvetánc-kötetet jellemző életérzéshez, létértelmezéshez.

Példaképpen a Reménytelenül című vers (1933) önállóan is megálló

első részére hivatkozunk

(címe: Lassan, tünődve),

melyet számos értelmezője

az egzisztencializmussal rokonít.

A korszak két kiemelkedő,

az életműben is egyedülálló alkotása

 

az Óda (1933)

és az Eszmélet (1934),

jelentőségükkel maga a

költő is tisztában volt.

A harmadik fontos mű,

amely már

József Attila

következő korszakára

nyit ablakot, a Mama című verse (1934).

 

 

József Attila

MAJD MEGÖREGSZEL

(1936. november)

Majd megöregszel és bánni fogod,
hogy bántasz, - azt,

amire büszke vagy ma.
A lelkiismeret majd bekopog
s nem lesz emlék,

melyben magadra hagyna.
Lesz vén ebed s az melléd települ.
Nappal pihensz majd, széken szunyókálva,
mert éjjel félni fogsz majd egyedül.
Árnyak ütnek a rezgő anyókára.
Az öreg kutya néha majd nyafog,
de a szobában csend lesz,

csupa rend lesz;
hanem valaki hiányozni fog
a multból ahhoz a magányos csendhez.
Majd tipegsz s ha eleget totyogott
rossz lábod, leülsz.

Fönn aranykeretben áll ifju képed.

Hozzá motyogod:
"Nem öleltem meg, hiszen nem szerettem."
"Mit is tehettem volna?" - kérdezed,
de fogatlan szád már nem válaszolhat;
s ki a nap előtt lehunyod szemed,
alig várod, hogy feljöjjön, a holdat.
Mert ha elalszol, ugrál majd az ágy,
mint a csikó, hogy a hámot levesse.
S a félelem tünődik, nem a vágy,
a fejedben:

Szeress-e, ne szeress-e.
Magadban döntöd el.

Én fájlalom,
hogy nem felelhetek,

ha kérded: él-e.
Mert elfárad bennem a fájdalom,
elalszik, mint a gyermek

s én is véle.

 

 

József Attila

Budapest, 1905.04.11-

Balatonszárszó, 1937.3.)

posztumusz

Kossuth-

és

Baumgarten-díjas

magyar költő, a magyar költészet egyik legkiemelkedőbb alakja.

Az élet kegyetlen volt vele, hisz félárva gyermekkora tele volt lemondással, felnőttként szembesült

a meg nem értéssel és

öngyilkossága

körül is találhatóak ellentmondások.

A

Szegedi Tudományegyetemen

tanárnak készült, de a

Tiszta szívvel

című verse miatt kirobbant jobboldali tiltakozások eredményeként

Horger Antal

professzor eltanácsolta

a tanári pályától.

 

Ezután nyugati egyetemekre iratkozott be: Bécsben hallgatott előadásokat, majd Párizsban

a Sorbonne-on tanult.

Közben megismerkedett az akkori német és francia költészettel, és tökéletesítette nyelvtudását.

 Zaklatott magánéletét azonban érzelmi válságok, szerelmi reménytelenségek terhelték, és az ehhez társult rendszertelen életvezetése oda juttatta, hogy összeomlott az

idegrendszere.

A zavaros elmeállapotú költő a balatonszárszói vasútállomáson egy vonat alá került és szörnyethalt.

Mindössze harminckét évet élt,

az

Ady Endre

utáni magyar költészet legjelentősebb alakja.

 Műfordítóként a szomszéd népek kortárs lírájával foglalkozott és értékesek

Villon-fordításai

is.

 

 

A műfajiság problémái József Attila költészetében:
A tTiszta műfajiság felbomlásának kezdete egyszerre függ össze a romantika korában az egység szétesésével, és mintegy utolsó kísérletként az egység, az egész, a teljesség megragadásának igényével.

 

A tiszta műfajiság felbomlása azonban megfordíthatatlan folyamat volt,

s az avantgárd esztétikájában

és költői gyakorlatában véglegesen eltűntek

a műfaji határok.

József Attila egyik legfontosabb emberi és költői törekvése a szabadság és a rend antitézisének feloldása

egy lehetséges harmónia jegyében.

 

Ennek poétikai vonatkozása az a kísérlet, melyet a hagyományos és tiszta műfajok visszaállításáért tett.

Ez a törekvés tükröződik reprezentatív

 

versei egy csoportjának címadásában is.

 

 
Műfajelméleti szempontból

József Attila

a schilleri elelmezést követi:

eszményt és valóságot állít szembe egymással.

Ez az ütköztetés jelenik meg

a vvevers képi világában,

az ellentétpárokban, az egymás mellé rendelt mondatok

egymást kizáró gondolati tartalmában,

az oximoronban

 

(pl.: kopár öröm).

 

Gondolati szinten az ideál az elképzelt jövő, a reál a jelen, a valóság, melyből

 

– s ez adja a vers elégikus,

 

melankolikus,

 

lemondó hangulatát –

nem születhet meg a jövő.

A lírai én magatartása

– mint oly sok nagy

József Attila versben –

a szemlélődés.

 

Viszonya a tárgyához éppen

ebből fakadóan kettős.

A kívülállás, mely lehetővé teszi a

 

tárgy pontos számbavételét,

 folyamatának legfontosabb

kérdését teszi fel.

  az elme vizsgálódásán a megtaláltazonosság ódikus hangneme válMikor önmaga

eredetére kérdez rá.

Az önmeghatározás ismételten

kettős kifutású.

Az értelmi, logikai sík tagadja

az

ürességgel és a hiánnyal való

azonosulást,

az érzelmi vonulat túllépve

az elme

vizsgálódásán a megtalált

azonosságát hangsúlyozza.

Ezzel függ össze az utolsó szerkezeti

egység hangnem- és műfajváltása.

A lemondó, fájdalmas hangulatot

a

megtalált azonosság

ódikus hangneme váltja fel.

 

Óda (1933.):

A műfaj két legfontosabb

alkotás-lélektani mozzanata,

az eleváció és az illumináció

fellelhető a versben.

 

A felütés sajátos és jellegzetes

József Attila-verskezdés,

a meditációs helyzetet teremti meg.

 

A helyzet egyúttal képi szinten

is jelzi a felülemelkedést,

a dolgokra, érzelmekre,

világra való rálátás lehetőségét.

 

Az első egység József Attilától

szokatlan módon egy

otthonias, bensőséges,

meghitt világot és hangulatot tár elénk.

 

Egyúttal előrevetíti a vers egyik legfontosabb gondolatát az öntudatlan emlékezés révén:

 

ember és világ, ember és természet ellentéte feloldható, az egység

és harmónia megélhető.

 

A második egység elemi erejű felkiáltása után a hangsúlyos helyen elhelyezett oximoronok révén

 

(a távol közelében, édes mostoha)

 

szintén a világban fellelhető ellentétek kiegyenlíthetőségéről szól.

 

A szerelmi érzés képes betölteni és humanizálni a világot.

 

A harmadik egység első versszaka

a szerelmes versek jellegzetes költői

megoldásával hasonlatsorozattal

próbálja érzékeltetni és kimondani

 

az artikulálhatatlan érzelmet.

 

Az anaforikus szerkezetben

 

a hétköznapi, konvencionális

hasonlatok váltakoznak a meghökkentővel és eredetivel.

 

A második versszak a szerelmi érzés

természettudományos

törvényeken alapuló magyarázata.

 

A harmadik versszakban az összes

 

érzékelési terület a kedves alakját idézi.

 

Az állandóság és változás nehezen

megragadható törvénye érzékletessé

válik a szerelmi érzésben.

 

A 4. egység az emberi biológikum,

 

az anatómia példáin keresztül szól az

 

emberi test csodájáról,

 

a mikro- és makrokozmosz egységéről,

 

az egyéni és társadalmi–szociális

 

létezés harmóniájáról.

 

Az ábrázolás funkcionális naturalizmusát

oldják és átlényegítik a szakrális

kifejezések, illetve rájátszások.

 

 

Az 5. egység nehezen értelmezhető

 

módon szól a létezés esetlegességéről

 

és a törvény bizonyosságáról.

 

Hogy mit takar a két fogalom, az nem is

 

annyira a versből, mint talán

 

az életmű egészéből magyarázható.

 

A zárójeles hozzátoldás a

megvilágosodás képi ábrázolása révén

egyszerre utal vissza az átélt,

megtapasztalt élmény elementáris

erejére, de arra is,

 

hogy ennek nagysága egyszeri

 

és megismételhetetlen,

 

s ennek hiánya ezentúl rávetül

 

a lírai én életére.

 

A Mellékdal a maga népdalszerű

egyszerűségével a megélhető szerelem

élményét villantja fel,

 

ellentétben mindazzal,

 

amit a meditációs folyamat révén

 

a lírai én megtapasztalt és átélt.

 

Ebben az értelmezésben műfaji

szintézisről van szó:

 

az óda emelkedettségét

a dal egynemű

 

élményvilága elégiává minősíti át.

 

 

A Dunánál (1936.):

 

A költemény az 1936-os könyvhétre megjelent Szép Szó kiadvány

‘Mai magyarok régi magyarokról’ esszékötet nyitóverse.

 

Az “alkalmiságra” utal a címet felidézve az utolsó előtti versszak felszólítása is. A vers hármas felépítése kísérlet a klasszikus pindaroszi ódaszerkezet felújítására.

 

A Duna egyszerre konkrét és jelképes értelmű a versben. A folyó látványa indítja el a meditációs helyzet felvázolása után a lírai én gondolatmenetét.

 

A folyó azonban a legősibb bölcseleti attribútum, már Hérakleitosznál a pantha rei gondolatában az állandóság és változás egységének kifejezője.

 

A Duna azonban a vers kontextusát tekintve, illetve a költemény alkalmi jellegéből is következően a környező népek – eltérő történelmi sorsuktól függetlenül – egységét és egymásrautaltságát is jelképezi.

 

Nem utolsó sorban azonban kifejezi a József Attila-i szemlélet és világértelmezés tágasságát is.

Az első szerkezeti egység a pindaroszi ódafelfogásnak megfelelően a tárgyhoz való odafordulást jelképezi.

 

A lírai én

jellegzetes magatartásformája, a szemlélődés és meditáció nem a világhoz való passzivitás kifejezője, hanem

éppen a világ megértéséhez adekvát magatartás.

 

A második egység a tárgyról vallott felfogás kifejtése.

 

Rendkívül sokrétű filozófiai–eszmetörténeti gondolatot sűrít össze a harmadik versszakban József Attila.

 

Éppúgy föllelhetjük benne a bergsoni időfelfogást a szubjektív és objektív időről, a tudat mozgófényképes jellegéről,

mint ahogy Freud tudatalattiról szóló tanítását, illetve Jungnak az archetípusról való szemléletét is.

 

A második részt szervező kép az egy, az egység, a keleti filozófiák tanításához éppúgy kapcsolódik,

mint Plótinosz gondolataihoz, aki mindent az Egyre vezetett vissza.

 

A hellenisztikus gondolkodónál

is a kezdeti ősegységből

alakult ki a kettős világ.

 

A harmadik rész, mely a tárgyból levonható magatartásformát és mintát tartalmazza, erőteljes kezdősorával a történelmi–szociális egységet hangsúlyozza,

 

1936-ban, az erősödő fajelmélet időszakában hittétel az embereket, emberiséget a fajon,

származáson túl összekötő lényegi–nembeli összetartozása mellett.

 

A lírai én egyúttal föllép a szelektív emlékezet és történelemfelfogás ellen, lett légyen az osztályszempontból teleologikus,

avagy a nemzeteszme jegyében kisajátított.

 

Az utolsó strófa a sor elejére vetett és itt nyomatékosított

E/1-ű személyes névmással

az én szerepét és feladatát hangsúlyozza.

 

A bonyolult filozófiai és bölcseleti fejtegetés után az első mondat egyszerű kijelentése

(“Én dolgozni akarok”)

rendkívül nyomatékossá válik.

 

A munka József Attilánál

az értelmes és célirányos emberi cselekvés kifejezője.

Megfogalmazza a múlt–jelen–jövő egymáshoz való viszonyát,

immár az első két rész felismerése jegyében:

a múlt bevallása és számbavétele lehet

a kiindulópontja a jövőbe irányuló jelenbeli cselekvésnek.

 

Fiatalos hévvel támadja bal felől versben is, kritikában is Babits politikai elhúzódását.

Lényegében igaza van

(ezt évekkel később a Jónás könyvét író Babits maga is tudja),

de a hang sértően kíméletlen és méltánytalan

(ezt viszont József Attila látja be néhány évvel később).

 

Ez a támadás elszigeteli a polgári költészettől, a Nyugat elzárkózik előle.

 

A pártban viszont

sokan őt tartják idegen elemnek.

 

Az akkori pártszervezés szektás szellemének gyanús minden olyan nagy műveltségű értelmiségi, aki túlnéz

a napi politikai teendőkön.

 

József Attilát polgári entellektüelnek vélik, s az idegenkedést fokozza a költő tudományosan felkészült rokonszenve a freudizmus iránt.

 

Nem áll egyedül József Attila a jelentékeny gondolkodó elmék között, akik Freud tanításának fő eredményeit be akarják építeni a marxizmusba.

 

Ez lehet vita tárgya, de a szektás szellem szemében pártellenes bűn.

 

 

S így, miközben József Attila

ismételten kerül bíróság elé

verseinek világnézete miatt,

az egyik verseskönyvét el is kobozzák, miközben nemcsak a hivatalos jobboldal,

de az ellenzéki polgári baloldal is

egyre inkább a kommunista költőt ismeri fel benne -

törölték a párt tagjai közül!!!

Idegzete eddig sem volt jó.

Művész volt, nagy művész:

eleve érzékeny idegrendszerű.

 

A sok nélkülözés, a mélyre szívott érzelmi válságok, szerelmi reménytelenségek,

rendetlen életmód eddig is koptatták-rongálták az érzékeny idegzetet, egyszer ifjúkorában már kísérletezett

is az öngyilkossággal.

 

Amikor elkötelezte magát a párt feladataihoz, a pártban találta meg az egyetlen biztonságos fogódzót az életben.

 

És most kivetetten, egyedül állt.

Ekkor kezdett rohamosan romlani az idegrendszere.

Körülötte pedig

az egész világ készült megőrülni:

a fasizmus,

úgy látszott,

ellenállhatatlanul terjed Európában.

 

József Attila előbb ismerte fel a népfrontpolitika nélkülözhetetlen szükségességét, mielőtt a

kommunista párt meghirdette volna.

Amikor ő igényelte, ezt a dogmatikusok pártellenesnek minősítették. Nemsokára ez volt a pártvonal, de akkor József Attila már kivetettként rettegett a megőrüléstől.

Adódott

olykor boldog szerelem is,

amelyet megmérgezett a nyomor

és a betegség,

keresett még boldogabb szerelmet,

de viszonzásra nem talált.

 

És közben - legalábbis irodalmi körökben - híres költő lett.

Most már Babits is újra elismerte; összebékültek, Kosztolányi lelkesedett érte, a polgári baloldal a magáénak kívánta.

 

Valamennyire javult hát anyagi helyzete (Hatvani, a nagy mecénás,

Ady hajdani pártfogója is segítette),

szerkesztője lett egy új, színvonalas haladó polgári folyóiratnak,

a Szép Szónak.

 

De itt is eléggé magányos volt, a munkatársak, ha jó barátok is voltak, politikailag tőle jobbra álltak (legközelebb talán az anarchista Remenyik Zsigmond volt).

Egyre jobban nyomasztotta az idegbaj. Az orvosok és pszichológusok csak ideig-óráig tudtak valamit javítani:

 

az életet egyre elviselhetetlenebbnek érezte.

Pedig első gyűjteményes kötete,

a Medvetánc óta meg lehetett elégedve a fogadtatással,

és évről évre tökéletesebb remekműveket írt.

Világnézeti lírája egyenrangú Petőfiével és Adyéval, de túllépett rajtuk, ő a nagy szocialista megoldás vátesze, Majakovszkij és Aragon társa a világirodalomban.

 

Szerelmi lírája pedig hasonlóképpen Petőfivel és Adyval teszi egyenrangúvá, s a világirodalomban a legelsők társa Petrarcától Baudelaire-en keresztül Éluard-ig. Költészetében klasszicizmustól szürrealizmusig, ősmítosztól marxizmusig évezredek eredménye szövődik óriási egységgé. Minden, ami költészetünkben addig volt, beleolvadt József Attilába;

minden, ami azóta van, vele kezdődik. A "szellem és szerelem",

a  humanizmus,

az európai magyarság

klasszikusa volt.

 

Csak idegekkel nem bírta tovább.

Vonat elé vetette magát.

A Baumgarten-díj halála után érkezett meg.

Azután nemzeti klasszikus lett.

Azután világirodalmi klasszikus.

(Hegedűs Géza)

Forrás:internet;

http://www.literatura.hu

http://magyar-irodalom.elte.hu;

Bejegyezte:NETWORK Versek Idézetek, szép történetek Klub; Magyarságunk a lét él Szőke Sándorné Operátora;

Szerkesztette: Szathmáry Olga Ottilia fenti Klubok vezetője