Az igazi költő, mindenről verset ír,
Rugdossa az élet, öröm éri, ő mesél,
Mesél a máról, a kéjről, a vágyról,
Ordító fájdalmáról, mindenki bajáról.
Szíve lágy, mint a melegben olvadó vaj,
Elsiratja a letört virágot,
a meggyötört világot,
Meghal minden háborúban,
osztozik fájdalomban
Éhezik az éhezővel,
szenved a szenvedővel.
Szíve acél, ha küzdeni kell
a gyalázat ellen,
Nem tűr álnokságot,
küzd a hamissággal szemben.
Fegyvere a szava,
a szelleme éles tőr kezében,
Fél, de felveszi a harcot bárki ellenében.
Nem tűri el, hogy valaki szenved,
mert ölnek,
Nem bocsát meg gyilkosnak, gyűlöletnek nem enged.
Iránytűt épít a szívébe,
látást parancsol a szemébe.
Népéért kiabál, emberért szót emel,
ha kell, felesel.
A költő szava igaz, akkor is,
ha nincs vigasz,
Ha kell tollát vérbe,
méregbe mártja, úgy kiáltja,
Ha kell, szeretettel reccsen rá a megtévedt világra,
Ha kell napsugár a szava, ha kell,
felhőt borít a tájra.
Nem dobál vizet torlasztó köveket
a kis patakba,
Szavait megméri önmaga,
mielőtt a papírra rakja,
Verse példa, szavában aggodalma, akkor fakad dalra,
Ha szólnia kell, tiszta a hangja,
az adományt ezért kapta.
Az igazi költő tehetségét nem koptatja, el nem adja,
Nem vágyik bármi áron röpdösni
a magasban,
Hátat fordít hívságnak,
hamis kézfogásnak,
Nem kér csillogó érmet,
ha ezért a szavára hágnak.
Fotó: sivatag és óceán találkozása
Forrás: Fekete Edit verse;
festmény: B. Gáti Csilla
Szerk.: NETWORK Versek idézetek, szép történetek Klub vezetője
Kommentáld!