EMLÉKEZÉS

József Attilára

"József Attila (1905–1937) élete 1936 nyarától kapcsolódik Balatonszárszóhoz.

Augusztustól szeptember közepéig pihenéssel, udvarlással és versírással töltötte napjait a Palota panzióban,

s örömmel foglalkozott Etus gyermekeivel, komolyan véve a jó szóval oktató, játszani is szerető nagybácsi szerepkörét.

 

 

 

 

 

 

„Ez volt az utolsó szép nyara.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Lesülve, meghízva, frissen tért haza, büszkén szép verseire” – emlékszik vissza erre az időre Németh Andor.

 

A hullámok lágy tánca…, a Balatonszárszó című és a Jaj, majdnem…

 

kezdetű költeményekbe „belevarázsolta a gazdag nyár minden sugarát és hevét”.

Másfél évvel később,

1937. november 4-én, csikorgó télidőben látta viszont a szép emlékezetű nyaralót.

 

A jól fölszerelt budai szanatóriumból ide irányította orvosa,

hogy családi körben, állandó és gondos felügyelet mellett folytatódjék a további

„relatív gyógyulás”.

 

A súlyosan depressziós költő azonban fölöslegesség-érzéstől, kishitűségtől szenvedett, s egyfolytában az öngyilkosság gondolata foglalkoztatta.

 

Nővérei csak nagy nehézségek árán tudták megteremteni az ápolás feltételeit. Kezdetben fűteni sem tudtak az épületben,

beázott a mennyezet,

jéghideget leheltek a falak.

Kétheti fagyoskodás után beköltöztek a Balaton-partról a villasorra, a Horváth panzió két szobájába.

 

Ekkor szemmel láthatóan javult a költő állapota.

Rá-rátörtek még a kényszerképzetek, a sírógörcsök,

de esténként sokat beszélgetett nővéreivel.

 

Gyermekkori emlékeket idéztek föl, napközben sokat sétáltak a faluban.

November 28-án szerelme,

Flóra látogatta meg,

 

 

József Attila az induló vonat mellett kiáltotta:

„Karácsonykor esküszünk, Flóra!”.

 

december 2-án

– a halálát megelőző napon

– a Szép Szó vezérkara és

az orvosa is fölkereste.

 

Barátai új kötet-lehetőségről, lektori állásról és a régen várt Baumgarten-díj odaítéléséről hoztak „biztos” híreket.

Másnapra mintha kicserélték volna, újra tervezgetett.

 

Nővéreivel gyengéd és segítőkész volt egész nap. Még az ebédet is megette, ami addig nem volt szokása. Újságot olvasott, mókázott a gyerekekkel, leveleket írt.

 

Este

– miközben Etus kenyeret dagasztott, Jolán a kicsiket fürdette – sétálni indult.

 

Nem sokkal később kopogtattak:

a halálhírét hozták.

19 óra 35 perckor

a balatonszárszói állomáson a menetrendben nem szereplő,

induló tehervonat halálra gázolta.

Jolánt a sorompónál csendőr tartóztatta föl,

mögötte feküdt a halott költő,

Nagy-Magyarország térképével letakarva...

 

„Szeretnék még egy kicsit sétálni. Majd vacsorára visszajövök.

Ha késnék, ne zárjátok be az ajtót” – és elment.

 

Valószínűleg a faluba ment, megnézni azt a katolikus templomot, ahol Flórával akart esküdni.

19 óra 35 perckor ért vissza a sorompóhoz:

le akart menni a vágányok túloldalától nem messze lévő Balaton-parthoz.

Egyedül akart lenni.

 

Nagyon hosszú tehervonat állt bent: a túlsó oldalon rakodás folyt, a vasúti megálló épülete előtt.

 

Nem tudta, meddig rakodnak a túloldalon. Türelmetlen volt.

Gyerekkorában több százszor mászott át az ütközők alatt a Ferencvárosi Pályaudvaron, az álló vagonok közt (krumplit, fát, szenet lopott, s vitte a mamának).

Átbújt a vonat alatt, hogy átjusson a túloldalra. Egy ilyen átbújás 10-15 másodperc. A sors úgy akarta, hogy ebben a pár másodpercben haljon meg! Saját felelőtlensége, türelmetlensége, és egy vasutas gondtalansága miatt, aki elfelejtett síppal vagy kürttel jelezni a vonatindulásról.

S hogy miért terjesztették,

hogy öngyilkos lett? Egyszerű.

 

A vasutasok védték felelőtlen társukat, s ebben a csendőrök is

összejátszottak velük!!!

Rendhagyó módon azonnal lezárták a nyomozást.

A boncolást mellőzték, pedig ez öngyilkosságnál minden esetben kötelező volt, és másnapra engedélyezték a temetést, holott vasárnap sosincs temetés…

http://www.youtube.com/watch?v=AZkJ0aPDKZk

Varga Ervin orvos így ír a költő haláláról:

„A sorompó felé sétált, ahol a tehervonat állt. Átbújt a sorompón, és két vagon közé mászott. Ekkor indulhatott el a vonat.

Kabátja fennakadhatott az ütköző alatt lévő kampón és a meginduló szerelvénytől meglódított kampó üthette meg a fejét. Valószínűleg azonnal meghalt. Karját a vonat kicsavarta (…). Halálának nincs közvetlen motivációja. (…)

Ha a szokványos értelemben vett öngyilkosságot követte volna el, akkor az expresszvonat alá dobhatta volna magát, hiszen pontosan tudta annak menetrendjét.”

És valóban. Tudvalévő, hogy az öngyilkosok olyan szakaszokon vetik magukat a vonat elé, ahol kanyar van, és hirtelen történik az esemény.

Ki akarna a vonat alá bemászni, és megvárni, amíg elindul?

Nincs a világon olyan bátor öngyilkosjelölt!

Ráadásul a költő leveleit vizsgálva az tűnik fel, mennyire hosszan és életkedvvel írt.

Az öngyilkosok csak egy-két sort hagynak hátra… A leveleket grafológussal is megvizsgáltatták, s az elemzésből az derült ki, a levelek írásakor kiegyensúlyozott, jó kedvű volt.

(Az öngyilkosok leveleinek vizsgálatakor azonban a zaklatott lelkiállapot minden esetben kimutatható!)

Forrás: http://www.partyponty.hu

December 5-én

a református egyház szertartásrendje szerint temették el nővérei,

 

a helybeli kíváncsiskodók és a Pestről érkezett barátok, tisztelők – valamint Faludy György emlékei szerint

–

öt csendőr jelenlétében.

A szárszóiak bolond hírét keltették az öngyilkos ismeretlennek.

Öt évvel később,

amikor Budapesten,

díszsírhelyen újratemették

József Attilát,

már a legnagyobb költőként tartották számon, szerte az országban."

Valachi Anna irodalomtörténész

 

 

A DUNÁNÁL

 

 

1

A rakodópart alsó kövén ültem,

néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.

Alig hallottam, sorsomba merülten,

hogy fecseg a felszin, hallgat a mély.

Mintha szivemből folyt volna tova,

zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.

Mint az izmok, ha dolgozik az ember,

reszel, kalapál, vályogot vet, ás,

úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el

minden hullám és minden mozdulás.

S mint édesanyám, ringatott, mesélt

s mosta a város minden szennyesét.

És elkezdett az eső cseperészni,

de mintha mindegy volna, el is állt.

És mégis, mint aki barlangból nézi

a hosszú esőt - néztem a határt:

egykedvü, örök eső módra hullt,

szintelenül, mi tarka volt, a mult.

A Duna csak folyt. És mint a termékeny,

másra gondoló anyának ölén

a kisgyermek, úgy játszadoztak szépen

és nevetgéltek a habok felém.

Az idő árján úgy remegtek ők,

mint sírköves, dülöngő temetők.

2

Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve

nézem, amit meglátok hirtelen.

Egy pillanat s kész az idő egésze,

mit száz ezer ős szemlélget velem.

Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak,

öltek, öleltek, tették, ami kell.

S ők látják azt, az anyagba leszálltak,

mit én nem látok, ha vallani kell.

Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.

Enyém a mult és övék a jelen.

Verset irunk - ők fogják ceruzámat

s én érzem őket és emlékezem.

3

Anyám kún volt, az apám félig székely,

félig román, vagy tán egészen az.

Anyám szájából édes volt az étel,

apám szájából szép volt az igaz.

Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.

Elszomorodom néha emiatt -

ez az elmulás. Ebből vagyok. "Meglásd,

ha majd nem leszünk!..." - megszólítanak.

Megszólítanak, mert ők én vagyok már;

gyenge létemre így vagyok erős,

ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,

mert az őssejtig vagyok minden ős -

az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik:

apám- s anyámmá válok boldogon,

s apám, anyám maga is ketté oszlik

s én lelkes Eggyé így szaporodom!

A világ vagyok - minden, ami volt, van:

a sok nemzedék, mely egymásra tör.

A honfoglalók győznek velem holtan

s a meghódoltak kínja meggyötör.

Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa -

török, tatár, tót, román kavarog

e szívben, mely e multnak már adósa

szelíd jövővel - mai magyarok!

... Én dolgozni akarok. Elegendő

harc, hogy a multat be kell vallani.

A Dunának, mely mult, jelen s jövendő,

egymást ölelik lágy hullámai.

A harcot, amelyet őseink vivtak,

békévé oldja az emlékezés

s rendezni végre közös dolgainkat,

ez a mi munkánk; és nem is kevés.

 

1936. jún.