Szőcs Géza:
Megelégszem azzal is, hogy költő
Hatvanéves Szőcs Géza.
2013. év
A költő neve az
elmúlt években elsősorban politikai szerepvállalása kapcsán merült fel a
közbeszédben. Volt kultúráért felelős államtitkár, jelenleg
miniszterelnöki főtanácsadó és a 2015. évi milánói világkiállításért
felelős kormánybiztos. A politika kihat a költészete megítélésére, de
úgy véli: költőként 2010 előtt sem volt a kánon kedvence. Legújabb
könyve képzeletbeli, szürrealisztikus feldolgozása Kolozsvár és Erdély
valóságának. Marosvásárhelyi születésű, és sok műve szól Kolozsvárról,
de Szőcs Géza számára a haza nem egy pontot jelent, hanem pontok
sokaságát, amelyek között az ember sorsa megtörténik. Bár Liberté ’56
című művét Vidnyánszky Attila állította színpadra, Szőcs a Magyar
Nemzetnek azt mondta: elképzelhetetlennek tartja, hogy a Nemzeti Színház
új igazgatója bármit is rendezzen a színházban az ő darabjai közül.
– Kolozsvárott, 60.
születésnapi ünnepségén azt mondta legújabb könyvéről, a Ha polip
szuszog Kolozsvárott című kötetről, hogy „szinte szamizdatban jelent
meg”, a könyvesboltokban sem kapható. Nekünk sikerült megvenni
Budapesten az egyik nagy könyvesboltlánc üzletében, bár ott a
világirodalom polcára került. Hogy értette, amit akkor mondott?
–
Örömmel hallom, hogy a világirodalomhoz sorolták a könyvet. Az engem
ért ottani sokk alapján mondhattam ezt Kolozsvárott, ezt a rossz tréfát
a szamizdattal. A helybeli könyvesboltok kirakatai tele vannak jobbnál
jobb magyar könyvekkel, és elszomorított, hogy ez a kötetem, amely
legfőként Kolozsvárról szól, a kolozsváriakat oly kevéssé érdekli, hogy
még csak meg sem próbálják megmutatni. Azóta nekem is sikerült
megvásárolnom Budapesten, akkor éppen a költészet polcon volt. Nyilván
nem tudnak vele mit kezdeni, és nem is állítom, hogy hagyományos
megközelítéssel egykettőre meghatározható, hogy micsoda. Gyakori
panasz, hogy nincs látható helyen. Tőlem is nagyon sokan kérdezték, hol
lehet kapni. De hát a könyvbeszerzés, sőt a könyvolvasás hagyományos
formái felett úgyis eljárt az idő. Ennek nem örülök, mert nem szeretek
képernyőről olvasni, de mégiscsak ez lesz a jövő útja. A szép könyveket
persze nagyon fogjuk sajnálni, eltűnésük a könyvkultúra leépülését
jelenti. De valószínűleg ugyanezt érezte az az írástudó kaszt is, amely
kevesek privilégiumaként kódexeket olvashatott. Amikor megjelent a
könyvnyomtatás, talán úgy vélekedtek, hogy a könyv olyan, mint egy
festmény, szobor vagy ékszer: manufakturális remekmű. És ezt a
könyvnyomtatás tönkreteszi majd. Iparivá teszi az írott betűhöz való
hozzáférést. Akármeddig élek, nem tud oly nagyot fejlődni a technika,
hogy ne akarjak szép könyveket írni és olvasni. Ha tervezek valamit a
hetvenedik vagy nyolcvanadik születésnapomra, az biztosan egy szép könyv
lesz.
– A Sziveri Jánossal való beszélgetésekben
kitalált Kolozsvár-történeteket nem Szőcs Géza jegyzi, hanem valaki
más, aki Szőcs Géza történeteit meséli el, és akivel korábbi műveiben
is találkozhattunk. Miért a Carbonaro álnév?
– A
jegyzetekben meg is neveztem Darkó István barátomat, akivel közös
történeteket írtunk, és a Szénégető Henrik álnevet használtuk. Ezek a
kolozsvári Echinox diáklapban jelentek meg negyven évvel ezelőtt. A
romantikus szabadságeszmény és a természetközeliség, amely a
carbonarókhoz kötődik a képzeletemben, hatott rám akkor is, és nyilván
ma is. De ma már az álnévnek nem az az elsődleges szerepe, hogy
elrejtsen, hanem, hogy eltávolítsa a valóságos hús-vér szerzőt annak
irodalmi mutációjától. Amióta van olvasás, sokan elkövetik azt a hibát,
hogy a könyv szerzőjét azonosítják a szerző valóságos énjével.
Márpedig nem azonosítható. Az én helyzetem különösen kényes. Annyi
kígyót-békát kapott a Szőcs Géza nevű politikus-író, hogy a
mocsokdobálók maguk is képtelenek elkülöníteni az írót a politikustól,
akit maguk mázoltak feketére. De nem csak ezért választottam ezt a
megoldást. Meghatározhatatlan műfajú a könyv, nem a szó klasszikus
értelmében vett novellákról van szó. Elvont, képzeletbeli,
parodisztikus, szürrealisztikus feldolgozása Kolozsvár és Erdély
valóságának, annak a tapasztalatnak, amit Sziveri János nem ismert, de
aminek a megismerésére rendkívüli módon vágyott. A könyv egészében, azt
hiszem, pontosan visszaadja azt a sajátos kapcsolatot, amely kettőnk
között volt. Ezzel emlékezem meg Sziveri Jánosról, akivel nagyon
sokféle játékot megengedtünk magunknak. Úgy gondoltam, az eltelt
negyedszázad indokolja, hogy az akkori Szőcs Gézát eltávolítsam a
maitól.
– Hamar megosztott lett a közélet a rendszerváltás után, ekkor mégsem érezte szükségét annak, hogy álnéven írjon.
–
Bizonyos konklúziók akkor már megszülettek bennem. Ezt jelzi A
vendégszerető avagy Szindbád Marienbadban – Sz. G. utolsó verseskönyve
című, 1992-es kötet. Világos volt, hogy az az attitűd, amellyel az
ember 1990-ig – főleg Erdélyben – magyar költő lehetett, nem
folytatható. A könyv üzenet volt, hogy ez Sz. G. utolsó verseskönyve, és
most valami más következik. Lehet, hogy Carbonaro, lehet, hogy csak
versek, de biztosan nem verseskötetek. Amit 1990 előtt egy verseskötet
jelentett egy magyar költő életében, azt többet nem lehetett már
megismételni.
– A költő szerepe változott?
–
Minden megváltozott, a költő valóságos és elképzelt szerepe, a
missziója és a missziós tudata, a költészeti, verselési technikák,
eszmények, trendek. Máshogyan üzent akkor egy kötet. Ahogy a világ
kezdett szétesni, úgy atomizálódott az egykor egységes mondatként
felfogható verseskötet is. Szétesett, megtöredezett egyes versekre.
– Ön szerint ez a változás rossz?
–
Ezt a szót nem használnám. Szokatlan annak, aki nem nőtt bele. A
politikai viszonyokat, amelyekben felnőttem, nem kívánom vissza. De az
ezekhez elválaszthatatlanul kötődő saját verseskönyveket igen. Ez
nosztalgia. Akinek persze – mondjuk – a slam poetry az anyateje, annak
mindez már teljesen érthetetlen és érdektelen.
– Jól értjük, hogy ön szerint inkább a prózának és a drámának van túlélési esélye?
–
Az embereknek mindig szüksége lesz történetekre. A lírai tudat
elsorvadása viszont nagy kockázat, mert ez a legősibb önkifejezési és
önértelmezési formája az emberi léleknek. Évezredekig hozzátartozott az
emberi közösségek tudatvilágához, mentális és pszichés önismeretéhez.
Ma, amikor egyre bonyolultabbak az összefüggések, még kevésbé
nélkülözhető ez a fajta tudás és világinterpretáció. Az az emberiség,
amelyik el tudja képzelni, hogy költészet nélkül lehet élni, az
önsorsrontás felé halad. Egy falanszterben nem az ellenőrzöttség, a
megfélemlítettség és a kiszolgáltatottság a legborzasztóbb, hanem a
léleknélküliség.
– Ha így gondolja, akkor nem csoda, hogy nemzetközi költészeti díjat alapított, a Janus Pannonius-díjat.
–
Bozótharcosok vagyunk, akiknek az egyetlen imperativus, hogy a
költészetet életben kell tartanunk, át kell mentenünk, valamiképpen
Asimov Alapítványának megfelelően. Egy olyan költészeti nagydíj, amelyre
a világ odafigyel, e célnak fontos eszköze lehet.
–
Úgy tűnik, szívesen foglalkozik olyan elődökkel és pályatársakkal,
akiket kevésbé becsülnek meg, mint érdemelnék. Ez a programja?
–
Ez a karakteremhez tartozik. Úgy vélem: ami érték, azt meg kell
mutatni. Az idén Janus Pannonius-díjjal kitüntetett perzsa költőnő,
Szimin Behbaháni magyarul teljesen ismeretlen volt, hiába jelölték
kétszer is Nobel-díjra, hiába idézték a legmagasabb méltóságok a
strófáit, és hiába volt ismert világszerte mint polgárjogi aktivista.
Angol fordításban ismerkedtem meg a műveivel, nagyon rossz fordítás:
leegyszerűsít, elhagy sok mindent, de mégis megérintett. Cél volt az
is, hogy magán a költőn segítsünk üldözött állapotában. Óriási siker
volt az idei Janus Pannonius-díjátadás, a BBC-től lefelé rengetegen
foglalkoztak vele. A magyar sajtó jelentős része viszont csak
hallgatott, némán és nyilván ingerülten, és valószínűleg pokolba
kívánta Szimin Behbahánit, amiért el merte fogadni a díjat ahelyett,
hogy megalázta volna Magyarországot azzal, hogy visszautasítja. Ugyanez
a sajtó kárörömmel konstatálta, hogy tavalyi díjazottunk, Lawrence
Ferlinghetti, miután előbb elfogadta, végül is nem vette át a díjat.
–
A Terror Háza Múzeumban rendezett Szolzsenyicin-kiállítás
kísérőprogramjára önt is meghívták, hogy felolvassa az esszéjét. A
meghívóban az állt, hogy „Szőcs Géza, erdélyi magyar költő”. Ugyanebben
a sorban a szintén meghívott Spiró Györgynek a Kossuth-díját tüntették
fel. Ilyen sokat jelent az erdélyi magyar költő cím?
–
Persze, lehet az erdélyi magyar költő presztízskategória vagy
elismerés, felérhet adott esetben akár egy Kossuth-díjjal is. De vannak
erről más élményeim is. Irodalmi értéktulajdonítás szempontjából az
erdélyiség ma biztosan semmit nem jelent. Egy időben fontos volt,
Bukarestben és Párizsban is volt üzenetértéke annak, hogy Erdélyben
vannak magyarok, erdélyi magyar költők is. Aztán az önmeghatározásom
mind inkább eltolódott afelé, hogy megelégedtem a magyar költő
meghatározással. Ma már azzal is megelégszem, hogy költő.
– Az életműve Erdély-, többnyire
Kolozsvár-központú. A száműzetésből is hazavágyott, most mégis régóta
nem él már otthon. Az ön számára ez normális állapot, vagy törést
jelent nem Kolozsvárott élni?
– Számomra a haza
egységes kontinuum, Soprontól, sőt Őriszigettől és Cinfalvától
Brassóig, Kézdivásárhelyig tart. Az, hogy ezen a hazán belül valaki
hova költözik, szuverén döntés. Nem véletlen, hogy a régi kolozsvári
családoknak volt házuk Kolozsvárott és Budapesten is. A haza nem egy
pontot jelent, amely „a” haza földje, hanem pontok sokaságát, amelyek
között meghatározódik és megtörténik az ember sorsa.
–
Húsz év telt el, amióta megalapította az Előretolt Helyőrséget, a
kilencvenes évek fiatal erdélyi költőgenerációjának fórumát. Milyen
utat járt be ön szerint ez a műhely, és most hol tart?
–
Akkor ez azért volt fontos, mert kibontakozási lehetőséget jelentett
nem kevés ifjú tehetségnek. Sajnos őnekik is meg kellett élniük az
irodalom és főleg a líra leértékelődését. Ők más generáció, mint azok,
akik 1980 vagy 1990 előtt adhatták ki a versesköteteiket. Akkor, a
kilencvenes években pontosan érzékelték, hogy abban a világban nekik
hol a helyük. Mára ezt a biztonságérzetet elvesztették. Megöregedtek,
lehetne mondani. De nagyon örülök, hogy akkor ez az egész elindult.
Előképei voltak már a hetvenes években: az Echinox, ahol fiatal és
tehetséges emberek próbáltak publikálni, és az Igazság című kolozsvári
hetilap Fellegvár című rovata, amely ugyanerről szólt, és én
szerkesztettem. Már huszonévesen szívesen támogattam azokat, akikben
tehetséget láttam. Számomra az irodalmi kapcsolatok soha nem a
rivalizálásról szóltak. Vagy barátságról, vagy elutasításról, de
semmiképpen nem a rivalizálásról.
– A 60.
születésnapjára készült kötetben Karinthy Márton teszi fel a kérdést,
hogy miért nem játszanak Szőcs Géza-darabokat a színházak. A Liberté
’56 című művét 2006-ban Vidnyánszky Attila vitte színre, aki most a
Nemzeti Színház élére került. Lesz Szőcs-darab a Nemzetiben?
–
Vidnyánszky Attilának mindig nagyon következetes támogatója voltam,
akkor is, amikor nemcsak ellenoldalról támadták, hanem házon belül is.
Már csak ezek miatt az előzmények miatt is elképzelhetetlen, hogy
Vidnyánszky bármit is rendezzen a Nemzeti Színházban az én darabjaim
közül. Ha a helsinki vagy a Kuala Lumpur-i színház felkéri, és ő igent
mond, az más dolog. De a Nemzeti Színházban nem, ezt nem tartanám
helyesnek.
– A politikai támadások árnyéka nem túl igazságos módon visszavetül a költői életművére, annak megítélésére is. Ez bántja?
– A költő érzékeny ember. Attól költő, hogy túlérzékeny.
– Feltehetőleg számított erre, amikor politikai szerepet vállalt.
–
Ha úgy vesszük, 2010 előtt sem voltam a kánon kedvence. Az a
szekértábor, amelynek tagjai az elmúlt huszonöt évben megmondóemberek
voltak a kultúrában, jól körülírható orientálódást és gazsulálást vár
el azoktól az íróktól, akiket sztárolni akar. Ez a fajta futtatás,
helyzetbe hozás, feltupírozás ízlésem ellen való. Megelégszem azzal,
hogy nem tudtak megsemmisíteni, kiradírozni, elpusztítani. Persze talán
azért, mert nem tartottak elég fontosnak.
– Az alkotói életére milyen hatással volt a politikai szereplés?
–
Nem szabad elszakadni a valóságtól. Sok művész hajlana rá, hogy egy
kellemes dolgozószobában írja a műveit. De ahhoz, hogy a valóságot
izgalmas művekben tudja feldolgozni a művész, állandó kapcsolatban kell
lennie a tényekkel, kihívásokkal, amelyeket az élet hoz. Látnia kell,
hogy viselkedik az ember elesettként, és hogyan egy kivételezett kaszt
tagjaként. A politikusi pozícióból ilyen értelemben sokkal gazdagabb
életanyaghoz jutottam, mint ami egyébként lehetséges lett volna
számomra. Ha lesz időm mindezt beépíteni különböző műfajú
szintézisekbe, akkor hálás lehetek a sorsnak, hogy politikusként is
rálátást nyerhettem az életre.
– A politikus ezek szerint ott volt a költészetben. A költő ott volt-e a politikában? És ha igen, hogy boldogult?
–
Olykor korlátozták, máskor inspirálták egymást. Az nem igaz, hogy
szétválasztható a kettő. Már csak azért sem, mert a politikus sokszor
olyan kihívásokkal szembesül, amelyek a költőnek is kihívást
jelentenek. És erre nem lehet kétféle választ adni.
– A magyar költők körében mindig nagy hagyománya volt a közéleti tevékenységnek.
–
Itt van rögtön szegény Janus Pannonius, aki rosszul politizált, ott is
hagyta a fogát. Mindig volt ennek kockázata. Sok a kísértés és a
kihívás is, ezekre én általában igent mondtam. Olyan generációhoz
tartozom, amely évtizedekig a legstatikusabb, legeseménytelenebb,
legsivárabb életkörülmények között élte az életét. Amikor kinyílt a
világ, az összes lehetőséget úgy értelmezte, mint kihívást, feladatot.
Amire egy normális helyzetben lévő költő, politikus vagy egészen
egyszerűen egy polgár azt mondja, hogy nem lehet, vagy túl sok, arra az
én generációm azt mondja: dehogynem, próbáljuk meg.
–
Közelmúltbeli sajtóértesülések szerint önt nevezhetik ki az Országos
Széchényi Könyvtár kormánybiztosának. Akkor úgy nyilatkozott, hogy
elvállalná a feladatot. Ön szerint mikor születhet döntés az ügyben?
Kinevezése esetén milyen elképzelésekkel, tervekkel kezdene hozzá a
kormánybiztosi működéshez?
– E kérdés már túlmutat
valamelyest eredeti szándékunkon, hogy e beszélgetés alanya elsősorban a
költő, író, irodalomról gondolkodó szerző lesz. De igaz: hogyne
tartozna bele egy író érdeklődési körébe a könyvtár, egyáltalán: a
könyv, a könyvkultúra jövője? Különösen a mai válságos időkben, amikor
állítólag éppen végét járja a Gutenberg-galaxis. Úgy fogalmazhatnék: a
könyvek iránti érdeklődésemből és szeretetemből évek alatt kifejlődött a
felelősségérzet is. Egyre többet kezdtem foglalkozni a késégbeejtő
állapotba jutott Széchényi-könyvtárral is, megoldásokat, mintákat
keresve a problémáira, egyre többet konzultálva hazai és külföldön élő
szakemberekkel és intézményvezetőkkel. Ennek a kapcsolati és
szakismereti tőkének a gyarapodását érzékelte a kormányzat is, ezért
kaptam a felkérést a kormánybiztosi tisztség elvállalására. Ami nagy
megtiszteltetés, és igent is mondtam, de pár hónap türelmi időt kértem,
különös tekintettel a közelgő választásokra meg arra, hogy éppen
mostanában kerülnek magasabb energianívóra a milánói világkiállítás
előkészületei. Vagyis két kormánybiztosság terheit és felelősségét
kellene vállalnom. Azt kértem, egyelőre egy saját szellemi műhelyre
támaszkodva segíthessem a könyvtár megbízott főigazgatójának munkáját, s
ennek eredményeit mérlegre téve szülessen meg majd a végleges döntés.
És ez így is lesz.
Forrás: 2013. november 12., , szerző: rKissNelli, Tölgyesi Gábor
http://mno.hu
NETWORK Versek Idézetek szép történetek Klub
Szathmáry Olga Ottilia szerk.
Kommentáld!