Várnai Zseni
Szegény öregasszony fohászkodik
Mindenem fáj, a vénség rágja testem,
hideget érzek, s szinte vak vagyok,
bőröm lötyög, akár az üres tömlő,
s kóválygó fejjel lassan baktatok.
Nem is tudom, mért kell ily hosszan élni,
mikor már minden szerszám elkopott,
ó, Istenem, kegyesen vedd magadhoz
ezt a szegény, elnyűtt, öreg lomot.
Éjjel nem alszom, egyre forgolódok,
semerre sem találom nyughelyem,
süket füleim zúgnak, sustorognak,
s a régi dolgok játszanak velem.
E fonnyadt test valaha hófehér volt,
s mellem, akár a birsalma: kemény,
ó, Istenem, bárcsak aludni tudnék,
öreg csontom sajog csak a fekhelyén.
Szájam fogatlan, száraz és besüppedt,
akár egy rég beomlott sírhalom.
Valamikor két gyöngysorral kacagtam,
és hangom csengett, mint a cimbalom.
Szerelmes voltam, engem is szerettek,
asszony lettem s lesírt a sok gyerek,
Teremtőm, jaj, kegyesen végy magadhoz,
elfáradtam, és már csak szenvedek.
Mint a kiszáradt kóró, mely rügyecskét
nem pattant többé, és csak tűzre jó,
úgy tengek itt, mellemből rég kiszikkadt
a bőséges, meleg életfolyó.
Gyümölcs nem érik már a holt faágon,
zörög, csörög, ha fú a téli szél,
akár ha régi csontváz éji órán,
kísértetes, halotti táncra kél.
Így látom, ha óvatlan pillanatban
tükörbe nézek és rádermedek
a szörnyű képre, mit arcomra írtak
csúfondáros, gonosz szellemkezek.
Nyoma sincs már annak, ki egyszer voltam,
mintha álarcot nyomtak volna rám,
ó, Istenem, sírjából ha kilépne,
nem ismerne meg édesanyám.
Jobb lenne már nékem is elpihenni,
aki öreg, csak nyűgnek ténfereg,
leffedt csoroszlya-vénségem utálják
a mostani cicomás némberek.
Talán a sorsot érzik, hogyha látnak,
bizony, mert minden dögrovásra jut,
de Istenem, előtted nincs különbség:
tárd föl nekem a mennyei kaput.
|
|
Kommentáld!