„Az emberiséghez
A történelem tükrében látom a világot:
Ádám bukott népét, mely egykor ősi fényt látott,
Mikor még lelke tiszta volt a lázadó gőgtől,
Nem szennyezte be hatalom, s szíve nem volt kőből.
Mi lett veled, emberiség, mi maradt belőled?
Elvetetted, kit szerettél, s nem Ő vált el tőled;
Hisz Atyád most is, és visszavár dicső házába;
Vérét adta életedért, ne mondd, hogy hiába!
Éhség, betegség, háborúk, hibádból nem tanulsz.
Új Eszmék, új törvény, s nincs kiút: vár a múlt.
Új még, mi rég elavult, sorsod mocsarába húz.
Vár még, ki mindebből kihúz; ne várj, míg belefúlsz!
Beletörődés: gyávák vak hite a te veszted.
Ezért hordod majd önként átokhozó bélyeged,
Mert félsz, s elhiszed, hogy végleg homályba veszett;
De ha van füled, hangját hallod a felhők felett.
Értsd meg a Szót, mi benned csodás kardot kovácsol!
Vesd meg a kort, mi téged élő holttá varázsol!
Kiáltsd, mit a hússzív súg: elég Bábel Lányából!
Jóllehet fényt áraszt, de romlást érzek szájából.
Kígyók buzgón sziszegik: „az Ember lett az Isten.”
De ismerek én valakit (Őt übereld, Nietsche!):
Önmagát miértünk adta, testben jött a Földre;
Poklok kínját megélte, hogy élhessünk örökre.
Jézus él! – szlogen, de mégis érzem szeretetét.
Hallom a Fenti Királyság hazahívó kürtjét;
Jöjj hát velem, ha hű maradtál nemes fajodhoz!
Föltámad szellemed, csak lépj az Örök Trónhoz!”
Kommentáld!