Kedves Olgika!

Csak azért, hogy teljes legyen a kép a művészről, egy novellát is ide varázsolok a sok százból. A zenéit már ismerik sokan. Legyen itt más alkotása is a művésztől!

Télapó apu


Ahogy emlékszem arra a december 6.-ára, lassan sétálgattam a szegedi sétáló utcán a Dugonics tér felé. Kicsit fázott a lábam a télapó csizmában. Fejemen a nagy piros sapka. Műszakállamat simogattam és közben a másik kezemmel lóbáltam a mikulás zsákot. Sok kisgyermek ijedten nézett, de azonnal barátságos hangon megnyugtatom őket , hogy nem bánt a mikulás bácsi, ellenkezőleg, szereti a gyerekeket. Erre a zsákomba nyúltam és egy pár szaloncukrot elővettem és a kis kezekbe adtam. Pár másodperc és már jöttek is a kívánságok az apróságoktól, hogy ezt meg azt hozzon a mikulás bácsi. Természetesen ígérgetem, de azt majd csak akkor kapják meg ha az anyu és az apu is meg lesz elégedve a kis ember palántákkal, vagyis jó kisfiúk és kislányok lesznek. Őszintén szólva, ez a mikulás szerep nem nagyon tetszett mert volna más dolgom is, de a nagyon jó szomszédom, aki elvállalta megbetegedett. Na a hó is elkezdett esni, most az egyszer nem hiányzott. Hirtelen egy kislány toppant elém, elmosolyogtam magamat, nagyon szép arcocskája ki volt pirosodva a hidegtől. Meg akartam fordulni hol van az anyukája de megfogta valaki a mikulás kabátom bő ujját s ezért nem hátra hanem jobbra fordultam. Elakadt a lélegzetem. Egy ismerős arc nézett rám. Hosszú barna haja, barna szeme lenyűgözött úgy mint az első találkozásunk alkalmával. Gondolataimban elkezdtem kutatni és saccoltam az elmúlt időt úgy hat-hét évre. Elkaptam a tekintetemet, nem akartam, hogy felismerjem, de hogy miért, nem találtam okos magyarázatot. A nő, Klárika, kislányát figyelte s ezért nem is nézett a szemembe, de azonnal mondta is kedvesen.
--Ne haragudjon, de azt gondoltam, a tavalyi mikulás bácsi van itt újra. Szerettem volna most én adni neki ajándékot mert mindig csak ö adott.--Meglepődtem, lassan észhez tértem, nem ismert fel, ez a lényeg. A kislány szólalt meg.
--A mikulás bácsitól szeretnék kérni egy kisbiciklit, egy hajas babát de a Barbit, barna hajút, egy…--Hirtelen az anyukája vágott közbe nevetve.
--Ha a mikulás bácsi ezt mind elhozza nagyon nehéz lesz a csomagja mert sok kisgyereknek a kívánságát is teljesítenie kell. –Rám nézett, én kicsit oldalt. Tudtam, már nem fog felismerni mert a sok év ezt megoldotta. A zsákomba nyúltam és egy marék szaloncukrot vettem elő, leguggoltam a csöppség elé, megfogtam a kis kezét és kedvesen kérdeztem.
--Hány éves vagy.—Azonnal jött a válasz.—Hat vagyok, igaz még nem vagyok teljesen, de egy kicsit alszok és már itt is van a szülinapom. –Elhallgatott, ezt kihasználva a kicsi kezekbe nyomtam a szaloncukrokat, mosolyogva gyűrte kis kabátja zsebébe. Megsimogattam a fejét és már mondtam is újra neki, de közben emelkedtem fel.
--Apukádnak meséld el, beszéljen a mikulás bácsival és elhozza neked a kért ajándékokat.—A kislány helyett az anyuka jegyezte meg szomorú mosolyát küldve felém.
--Az apukának nem kellünk, még nem is látta a kislányát, igaz én tehetek erről is mert én nem kalandnak gondoltam a kapcsolatot akkor, de a fiú annak. – Meglepődtem, ilyen szép nő, csodás kisgyermek, és ezt mind eldobta.—Mérgesen jegyeztem meg.—Miért nem csinál valamit. Menjen el hozzá vagy a bízza a hatóságokra.—Elhallgattam mert egy kisfiú jött hozzám, a zsákomba nyúltam és kapott egy nagy marék szaloncukrot. Nagyon boldogan ment el. A nő szomorúan jegyezte meg az előbbi mondataimra a válaszát.—Tudja, mikulás bácsi, a fiú ma már tanár, sokszor látom messziről amikor jön ki az iskolából, még mindig nagyon szeretem.—Elakadt a lélegzetem, bámultam a földet, a szívem a torkomban, majd a fejemben dobogott, legalábbis így éreztem. Elkezdtem gondolkozni, a kislány annyi idős lehet mint amikor mi találkoztunk. Elkezdtem krákogni, majd halkan kérdeztem. – Hogy hívták azt a fiút, talán ismerem én is.—Azonnal válaszolt meglepetten.—Miért, maga is tanár.—Ijedten mondtam.—Nem, most mikulás.—Nevettünk, de az én nevetésem fájdalmas, lelki sírás volt. A nő, hirtelen mondta.—Krisztiánnak hívják, de ha ismeri ne szóljon neki. – Nem kell neki szólni, mert én vagyok Krisztián. Borzalmas lelki pofont kaptam. Néztem a kislányt, majd rásandítottam a nőre, szégyelltem magamat. Valahogyan végre egyedül maradtam a gondolataimmal. Arra még emlékeztem, jövőre újra találkozni fogunk, itt ezen a helyen az ékszerész üzlet előtt, és délután hat órakor. Még sétáltam egy keveset, elfogyott az ajándék szaloncukor és elindultam a kocsimhoz. Beültem és haza mentem. Azonnal a szomszédhoz siettem, kérdezgettem, Klárikát honnan ismeri. Elmondta, az édesanyja a Klárika szomszédja, egyedül neveli a kislányát a szüleivel. Nagyon komoly nő. Eladóként dolgozik a Nagyáruház papír osztályán. Nagyon spórol, szeretne venni egy lakást, de még nincs annyi pénze rá. Nehezen élnek, de a kislánynak megvan ami kell. Megint elszégyelltem magamat, elkullogtam a szomszédtól, de agyamban hatalmas gondolatok űzték egymást. A lényeg, tennem kell valamit, de ehhez Klárika is kell. Eszembe jutott az az első és utolsó nap is Klárikával. Egy kicsi büfében a dolgozott a főiskolán akkor, mi főiskolások minden nap ott haladtunk el a kis büfé előtt. Így volt ez akkor is amikor egyszer buliba indultunk és megálltam a kicsi ablak előtt és beszóltam neki, eljönne e bulizni velem. A nagyon szép lány igent mondott, találkoztunk a klubban. Majd egy nagyon szép éjszaka következett. Pár hétig nem mentem a büfé felé sem mert gyakorlaton voltam a Felsővárosi iskolában. Két hétig voltam távol az iskolától, majd amikor újra a büfé előtt álltam ő már nem volt ott. Mint megtudtam, áthelyezték másik munka helyre. Nem kerestem, úgy voltam vele, sok szép lány van még Szegeden. Az idő telt a mikulás napi lelki pofon után, nem kerestem Klárikát, de elmentem a Nagyáruházba, messziről figyeltem, valóban egy szépség volt még mindig, sőt…Sokszor elmentem az óvoda előtt ahova a kislány járt és leparkolva vártam jöjjön el e kislányáért. Eladtam a lakásomat, egy nagyobbat vettem, három szobásat ami már három főnek is alkalmas. Lassan eltelt az év, újra jött a mikulás, de most a volt szomszéddal együtt mentünk mikulás sétára. A volt szomszéd nem tudott a Klárikával való kapcsolatomról, szégyelltem elmondani neki. Vártuk a hat órát. Végre megpillantottam őket, a kislány valamit nagyon magyarázott az anyukájának mert néha elébe szaladt és úgy mondta a magáét. Elmosolyogtam magamat a műszakállam alatt. De azért a tenyeremben markolásztam egy kicsinyke dobozt, benne egy pár jeggyürű, nem szabad a véletlenre bízni semmit sem. Végre előttünk álldogáltak, volt szomszédom régi ismerősként üdvözölte, majdnem mint én. Beszélgettünk és egyszer gondoltam egyet, levettettem a fejemről a nagy piros sapkát, a műszakállamat és nagyon komolyan ott álltam álca nélkül Klárika előtt. Ledöbbent, ettől kicsit bátrabb lettem. Nézte a szememet, én az övét. Egy könnycsepp lassan elindult a szeméből, majd követte a többi. Lassan felemeltem a kezemet és megsimogattam az arcát. Megtöröltem a szemét. Kinyitottam a tenyeremet, de ő csak a szememet nézte. Felkattintottam a kis disz fedelét és kivettem a kisebbik gyűrűt. Ekkor szólaltam csak meg.
-- Klárika, akarsz e a feleségem lenni, és a kislányod édesapjával együtt élni. – Még mindig sírt, a kislány ijedten nézte anyukáját és ő is elkezdett sírni. Átölelte anyukája lábát. Klárika lenyúlt és felvette az apróságot, ekkor szólalt meg akadozva, sírástól elcsukló hangon.
-- Kicsit késett hat évet, na meg a hely, de igent mondok.—Megmozdult mind a két karom, átöleltem a megtalált családomat, megfogtam Klárika kezét, kicsit eltávolodtam tőlük és felhúztam az ujjára. Picit nagy volt de majd jó lesz neki egy pár évtized múlva. A volt szomszéd le volt döbbenve, nem jutott szóhoz, hozzá fordulva jegyeztem meg.—Holnap felkereslek és elmondom mi is történt. – Klárikához fordulva folytattam tovább.—Most pedig elmegyünk haza, mert van ám saját lakásunk, és saját életünk, drágám. – Felnéztem az égre, lassan elkezdett esni a hó, most nagyon jól esett, a kislány kis karját nyújtotta felém, átvettem és boldogan mentünk tovább az erősödő hóesésben. Tudják miért meséltem el ezt a történetemet, mert az unokámat viszem a télapó ünnepségre s ebben benne van egy pici télapó apu történet is.



Anatole Hongrois
Geislingen. 2013

Válasz

Kedves Olgika!

Csak a meglepetés miatt újra írók. A művésztől három versét adom közre az internet jóvoltából. Nagyon szépek. A medve és a lepke egyszerűen fenomenális alkotás. Mindig találok benne valami szépséget, különlegességet akár hányszor olvasom el.
Trianoni sóhaj

Sóhajom száll a "HETEK" magyar városai felett,
Tépett lelkek keserűen panaszolják a magyar nemzetet,
Magukra maradtak magyarjaink s bitorolják idegenek földjeiket,
S ti hazafiak, tenyereteken hordozzátok e tolvaj csőcseléket.

A "barna" román vitte a szép vadregényes Kárpátokat,
A koldus olasz áriázva lezárta kikötői kapunkat,
A jugó s cseh marcangolja TITOI-BENESI múltjukat,
A horvát karöltve az osztrákkal s lengyellel mutogatják vagyonunkat.

Magyarok, nevetek vagyon, de érzéstek halott,
Engedtétek elvinni az őseink vérével összekuporgatott vagyont,
Cselszövőknek fizettünk millió dollárokat s foganatlan átkot,
Mellé folyót, melynek partjai magyarjaink könnyeitől ázott.

Mire vártok! - a német ölelte német Dédéerjét,
S mi gyáván, nyusziként nyalogatjuk Trianon seggecskéjét,
Nincs ember, ki megvédené a magyarok becsületét,
Ki a "HETEK"-től visszahozná a magyarok ellopott történelmét!

S a kicsiny Magyarországon megtört sóhajom suhan tova,
A gyilkos országok e hon vagyonkáján rágódnak vinnyogva,
S örülünk?! már pucéran táncolunk Himnuszunk dalára,
Vitézi dumánk szégyene nyáladzik szózatunknak hallatára.


Anatole Hongrois
Aranydiplomás zeneszerző
kétkötetes író
Költő
Lyon

A Művész

Művész, ki alkotsz, s ki Ihleteddel szülsz,
Ki nehezen, ki könnyen az érzelmeidtől függsz,
Groteszk csókolja múzsádat, min Te derülsz,
De titokban sírsz, drámát hüppögve remélsz.

Megszülted a lélek adta mély sebből művedet,
Érzed, mondandód a világról megmutatja e torz képeket,
Ám rádöbbensz, te látod torznak e jeleneteket,
Az emberek nem veszik észre e mozzanatokat, az életet.

Újra alkotsz, éhesen éhezed műveid megalkotását,
Más esemény ihleti forrongó lelked parazsát,
Kegyetlenül szomjazod is az emberek álnok barátságának italát,
Mint művésznek agya elfogadja e Nárcisz összevisszaságát.

Anatole Hongrois
Aranydiplomás zeneszerző
Kétkötetes író
Költő
Jánoshalma

A lepke és a medve

A lepke boldogan repdesett a mezőn,
Énekelt, csodálatos hangján, igézőn,
A medvét meglepte ez az égi özön,
Figyelte, a lepke hintázott a Szellőn.

A nagy medve nézte, beleszeretett,
Lassan cammogva hozzá lépett,
Leült elibe, figyelte az éneket,
S szeméből a könnyek itatták a földet.

A kis lepke ijedten rebbent,
Kis ruhácskája csodálatosan keringett,
Meglepte a Medve ahogyan viselkedett,
Nem nevetett, körülötte keringett.

A medve boldog volt idővel,
Lepkéje maradt esküvel, hűségével,
A halál végzett gyorsan szívével,
Hisz a lepke rövidke az életével.

A medve kerüli az ismert mezőt,
Brummogja szerelmét fák között,
A tél köszönt az erdő fölött,
S a medve újra a barlangjába költözött.

Újra tavasz, virágzik a mező,
A medve ott áll igézőn,
Lepke csodálatos szoknyácskában a Szellőn,
A medve elszomorodik, emléke előjön.

Elballag, nem kezdi újra,
Gyász, megint téli végszóra,
Nem, marad éltében a gyászára,
Lepke egy volt, boldogságára.

Anatole Hongrois
Aranydiplomás zeneszerző
Kétkötetes író
Költő

Válasz

Kedves Olgika!

Nagyon tetszik Anatole Hongrois újabb bemutatása. Nagyon kedvelem a művészt. Sokat hallgatom a zenéit. Olvasom a regényeit. A novelláiról és a verseiről nem is írok mert azok is könnyet facsarnak az ember szívéből. Sokan köszönjük neked. Találtam én is nagyon komoly idézeteket tőle. Nagyon kevesen ismerik.

"Vigyázz! káosz dzsungeledben űzött vad lehetsz, mert vadász területed az okos emberek birodalma.

Az igazságot ne csak akkor szajkózd mikor szükséged van rá, tartsd be mielőtt szükséged lenne rá."
Szerző: Anatole Hongrois
Forrás: Internet (1. oldal)

Válasz