Kedves Olgika!

Csak azért, hogy teljes legyen a kép a művészről, egy novellát is ide varázsolok a sok százból. A zenéit már ismerik sokan. Legyen itt más alkotása is a művésztől!

Télapó apu


Ahogy emlékszem arra a december 6.-ára, lassan sétálgattam a szegedi sétáló utcán a Dugonics tér felé. Kicsit fázott a lábam a télapó csizmában. Fejemen a nagy piros sapka. Műszakállamat simogattam és közben a másik kezemmel lóbáltam a mikulás zsákot. Sok kisgyermek ijedten nézett, de azonnal barátságos hangon megnyugtatom őket , hogy nem bánt a mikulás bácsi, ellenkezőleg, szereti a gyerekeket. Erre a zsákomba nyúltam és egy pár szaloncukrot elővettem és a kis kezekbe adtam. Pár másodperc és már jöttek is a kívánságok az apróságoktól, hogy ezt meg azt hozzon a mikulás bácsi. Természetesen ígérgetem, de azt majd csak akkor kapják meg ha az anyu és az apu is meg lesz elégedve a kis ember palántákkal, vagyis jó kisfiúk és kislányok lesznek. Őszintén szólva, ez a mikulás szerep nem nagyon tetszett mert volna más dolgom is, de a nagyon jó szomszédom, aki elvállalta megbetegedett. Na a hó is elkezdett esni, most az egyszer nem hiányzott. Hirtelen egy kislány toppant elém, elmosolyogtam magamat, nagyon szép arcocskája ki volt pirosodva a hidegtől. Meg akartam fordulni hol van az anyukája de megfogta valaki a mikulás kabátom bő ujját s ezért nem hátra hanem jobbra fordultam. Elakadt a lélegzetem. Egy ismerős arc nézett rám. Hosszú barna haja, barna szeme lenyűgözött úgy mint az első találkozásunk alkalmával. Gondolataimban elkezdtem kutatni és saccoltam az elmúlt időt úgy hat-hét évre. Elkaptam a tekintetemet, nem akartam, hogy felismerjem, de hogy miért, nem találtam okos magyarázatot. A nő, Klárika, kislányát figyelte s ezért nem is nézett a szemembe, de azonnal mondta is kedvesen.
--Ne haragudjon, de azt gondoltam, a tavalyi mikulás bácsi van itt újra. Szerettem volna most én adni neki ajándékot mert mindig csak ö adott.--Meglepődtem, lassan észhez tértem, nem ismert fel, ez a lényeg. A kislány szólalt meg.
--A mikulás bácsitól szeretnék kérni egy kisbiciklit, egy hajas babát de a Barbit, barna hajút, egy…--Hirtelen az anyukája vágott közbe nevetve.
--Ha a mikulás bácsi ezt mind elhozza nagyon nehéz lesz a csomagja mert sok kisgyereknek a kívánságát is teljesítenie kell. –Rám nézett, én kicsit oldalt. Tudtam, már nem fog felismerni mert a sok év ezt megoldotta. A zsákomba nyúltam és egy marék szaloncukrot vettem elő, leguggoltam a csöppség elé, megfogtam a kis kezét és kedvesen kérdeztem.
--Hány éves vagy.—Azonnal jött a válasz.—Hat vagyok, igaz még nem vagyok teljesen, de egy kicsit alszok és már itt is van a szülinapom. –Elhallgatott, ezt kihasználva a kicsi kezekbe nyomtam a szaloncukrokat, mosolyogva gyűrte kis kabátja zsebébe. Megsimogattam a fejét és már mondtam is újra neki, de közben emelkedtem fel.
--Apukádnak meséld el, beszéljen a mikulás bácsival és elhozza neked a kért ajándékokat.—A kislány helyett az anyuka jegyezte meg szomorú mosolyát küldve felém.
--Az apukának nem kellünk, még nem is látta a kislányát, igaz én tehetek erről is mert én nem kalandnak gondoltam a kapcsolatot akkor, de a fiú annak. – Meglepődtem, ilyen szép nő, csodás kisgyermek, és ezt mind eldobta.—Mérgesen jegyeztem meg.—Miért nem csinál valamit. Menjen el hozzá vagy a bízza a hatóságokra.—Elhallgattam mert egy kisfiú jött hozzám, a zsákomba nyúltam és kapott egy nagy marék szaloncukrot. Nagyon boldogan ment el. A nő szomorúan jegyezte meg az előbbi mondataimra a válaszát.—Tudja, mikulás bácsi, a fiú ma már tanár, sokszor látom messziről amikor jön ki az iskolából, még mindig nagyon szeretem.—Elakadt a lélegzetem, bámultam a földet, a szívem a torkomban, majd a fejemben dobogott, legalábbis így éreztem. Elkezdtem gondolkozni, a kislány annyi idős lehet mint amikor mi találkoztunk. Elkezdtem krákogni, majd halkan kérdeztem. – Hogy hívták azt a fiút, talán ismerem én is.—Azonnal válaszolt meglepetten.—Miért, maga is tanár.—Ijedten mondtam.—Nem, most mikulás.—Nevettünk, de az én nevetésem fájdalmas, lelki sírás volt. A nő, hirtelen mondta.—Krisztiánnak hívják, de ha ismeri ne szóljon neki. – Nem kell neki szólni, mert én vagyok Krisztián. Borzalmas lelki pofont kaptam. Néztem a kislányt, majd rásandítottam a nőre, szégyelltem magamat. Valahogyan végre egyedül maradtam a gondolataimmal. Arra még emlékeztem, jövőre újra találkozni fogunk, itt ezen a helyen az ékszerész üzlet előtt, és délután hat órakor. Még sétáltam egy keveset, elfogyott az ajándék szaloncukor és elindultam a kocsimhoz. Beültem és haza mentem. Azonnal a szomszédhoz siettem, kérdezgettem, Klárikát honnan ismeri. Elmondta, az édesanyja a Klárika szomszédja, egyedül neveli a kislányát a szüleivel. Nagyon komoly nő. Eladóként dolgozik a Nagyáruház papír osztályán. Nagyon spórol, szeretne venni egy lakást, de még nincs annyi pénze rá. Nehezen élnek, de a kislánynak megvan ami kell. Megint elszégyelltem magamat, elkullogtam a szomszédtól, de agyamban hatalmas gondolatok űzték egymást. A lényeg, tennem kell valamit, de ehhez Klárika is kell. Eszembe jutott az az első és utolsó nap is Klárikával. Egy kicsi büfében a dolgozott a főiskolán akkor, mi főiskolások minden nap ott haladtunk el a kis büfé előtt. Így volt ez akkor is amikor egyszer buliba indultunk és megálltam a kicsi ablak előtt és beszóltam neki, eljönne e bulizni velem. A nagyon szép lány igent mondott, találkoztunk a klubban. Majd egy nagyon szép éjszaka következett. Pár hétig nem mentem a büfé felé sem mert gyakorlaton voltam a Felsővárosi iskolában. Két hétig voltam távol az iskolától, majd amikor újra a büfé előtt álltam ő már nem volt ott. Mint megtudtam, áthelyezték másik munka helyre. Nem kerestem, úgy voltam vele, sok szép lány van még Szegeden. Az idő telt a mikulás napi lelki pofon után, nem kerestem Klárikát, de elmentem a Nagyáruházba, messziről figyeltem, valóban egy szépség volt még mindig, sőt…Sokszor elmentem az óvoda előtt ahova a kislány járt és leparkolva vártam jöjjön el e kislányáért. Eladtam a lakásomat, egy nagyobbat vettem, három szobásat ami már három főnek is alkalmas. Lassan eltelt az év, újra jött a mikulás, de most a volt szomszéddal együtt mentünk mikulás sétára. A volt szomszéd nem tudott a Klárikával való kapcsolatomról, szégyelltem elmondani neki. Vártuk a hat órát. Végre megpillantottam őket, a kislány valamit nagyon magyarázott az anyukájának mert néha elébe szaladt és úgy mondta a magáét. Elmosolyogtam magamat a műszakállam alatt. De azért a tenyeremben markolásztam egy kicsinyke dobozt, benne egy pár jeggyürű, nem szabad a véletlenre bízni semmit sem. Végre előttünk álldogáltak, volt szomszédom régi ismerősként üdvözölte, majdnem mint én. Beszélgettünk és egyszer gondoltam egyet, levettettem a fejemről a nagy piros sapkát, a műszakállamat és nagyon komolyan ott álltam álca nélkül Klárika előtt. Ledöbbent, ettől kicsit bátrabb lettem. Nézte a szememet, én az övét. Egy könnycsepp lassan elindult a szeméből, majd követte a többi. Lassan felemeltem a kezemet és megsimogattam az arcát. Megtöröltem a szemét. Kinyitottam a tenyeremet, de ő csak a szememet nézte. Felkattintottam a kis disz fedelét és kivettem a kisebbik gyűrűt. Ekkor szólaltam csak meg.
-- Klárika, akarsz e a feleségem lenni, és a kislányod édesapjával együtt élni. – Még mindig sírt, a kislány ijedten nézte anyukáját és ő is elkezdett sírni. Átölelte anyukája lábát. Klárika lenyúlt és felvette az apróságot, ekkor szólalt meg akadozva, sírástól elcsukló hangon.
-- Kicsit késett hat évet, na meg a hely, de igent mondok.—Megmozdult mind a két karom, átöleltem a megtalált családomat, megfogtam Klárika kezét, kicsit eltávolodtam tőlük és felhúztam az ujjára. Picit nagy volt de majd jó lesz neki egy pár évtized múlva. A volt szomszéd le volt döbbenve, nem jutott szóhoz, hozzá fordulva jegyeztem meg.—Holnap felkereslek és elmondom mi is történt. – Klárikához fordulva folytattam tovább.—Most pedig elmegyünk haza, mert van ám saját lakásunk, és saját életünk, drágám. – Felnéztem az égre, lassan elkezdett esni a hó, most nagyon jól esett, a kislány kis karját nyújtotta felém, átvettem és boldogan mentünk tovább az erősödő hóesésben. Tudják miért meséltem el ezt a történetemet, mert az unokámat viszem a télapó ünnepségre s ebben benne van egy pici télapó apu történet is.



Anatole Hongrois
Geislingen. 2013