Vida Zoltán
Oly nehezen
Oly nehezen jöttem én el ma tőled,
sírt a lelkem mert ott hagytalak téged.
Remegett a kezem mikor át öleltelek,
mikor csókolhattam dobogó szívedet.
Újra születtem én abban a pillanatban,
mikor tündéri szádra csókot adhattam.
A világot öleltem én akkor a keblemen,
s lelkem ringatta a hatalmas végtelen.
Ha az Isten úgy dönt én ott meghalok,
mindent ide adott, mit valaha adhatott.
Mert halhattam volna dobogó szíveden,
nevető , csillogó, gyönyörű szemeden.
Kezemben tartom azt az egyetlen képet,
mely pillanat rabul ejtette tündér lényed.
De szólni hozzá most még nem tudok,
talán csak akkor , ha feljöttek a csillagok.
Akkor majd a sajgó lelkemre fektetem,
öleli, s szorítja azt a remegő két kezem.
árva könnyem a te fényképedre csöppen,
ablakod alatt hagyott álmom, meg pihen.
Megállok ágyadnál,
szerelemmel takarlak,
meg mutatlak a Holdnak,
millió csillagnak.
Bele súgom a messzeségbe drága neved,
s hogy míg hallod a dalt, itt leszek neked.
Forrás: Vida Zoltán
Festmények: Gianfranco Ruzzon: Penzori,Gianfranco Ruzzon: Gioia;
Marek Szcsesny - Kék vénusz
Szerk.: Szathmáry Olga Ottilia
Kapcsolódó hírek:
Vida Zoltán - Ha a szivem
Vida Zoltán - Egy néma kép
Vida Zoltán - Júliám
Vida Zoltán - Mikor születtél