Szathmáry Olga Ottilia

Gyermekkoromtól búcsúzás

(Ifjonti éveim bennem tovább élnek

Életem tiszta forrásából ittam. Mélységes mély kútjából ’hej, de sokszor másztam fölfelé. Hátam és lábam „betongyűrűnek” támasztva csúsztam fölfelé, s mikor végre a kút korhadékos kávájába kapaszkodhattam faszálkákkal lett teli testem, lelkem és mégis létezem.

Éjszaka gyermekkori szobámban fekve tekintetem a plafonra meredt, elmélyültem gondolataim tengerében.  Fények- árnyak játszadoztak itt is velem, ahol Debrecenben a szülői házban felnőtté lehettem. Innen indultam az ÉLET fény-árnyék birodalmába. El kellett mennem a biztonságból, hogy a göröngyös úton önmagam megleljem. Az út oly hosszú volt, visszatekintve mégis rövidnek tűnik! Elrebbent idő végtelenében megmaradtak az emlékek, mik belső ébredésem tették elevenné és maradandón érlelték jellemem és világlátásom. Van időm búcsúzni a „HÁZ”-tól, mi másoknak ad majd életteret.

 Végre hajnalodik és eltűnnek az árnyak. Az ablakon bekandikál a pirkadat fénye.  Kipattantam az ágyból és a tiszta világoskék ég végtelenére tekintve, csak egy-egy felhő mutatta gomolygó fehér színét. Ott fönn a magasban madarak cikáztak. Vidám, játszadozó röptüket figyeltem. Oly barátságosak a kertes házakhoz- emberekhez szokott légi szárnyasok. Galambok szárnyalnak csapatosan, egy szürke turbékoló pár háztetőnk antennájára ült. Kurrogva, talán hozzám beszéltek, mert hosszasan mindketten néztek… Talán véletlenül tenyerembe kéretlenül, egy tollpihe szállt. Naptáramba tettem… Vajon melyik angyal üzenhetett nekem? Gondolataim árját elsodorta egy szarka csattogása, ki a hatalmasra nőtt tuja levelei közé bújt. Csak csörgött a maga rekedtes énekesmadár hangján, a másik bokorba rejtőzött párjával beszélték meg aznapi teendőik. Majd fekete-fehér „ op’art” színben pompázva fenségesen elszárnyaltak. Oly idilli volt a verebek, sárga hasú cinegék és rigók, rozsdásfarkú  madarak csacsogásának életigenlő csöndje!

 A szomszédék három éves zsömleszínű vizsla és labrador keverék kölyök kutyája együtt érzően vakkantott rám feltörő zokogásom meghalva. Talán értette: búcsúzom a kerttől és a „HÁZ”-tól. Szemem simogatta nap- szívta, meleg narancssárga falát. A fénylő ereszeket, a tág világra nyitott  csipkefüggöny takarta ablakokat.  Kezem érintése küldött szeretetet az Édesapám által az elöregedettek helyére elültetett  barack- alma- körtefáknak, mik pár éve fordultak termőre.  Még volt ereje a szőlősorhoz is újabb csemegeszőlőket telepíteni. Előző nap kötöztem fel Őket és szedtem ki a mély gyökerű, vállamig érő gazokat és végre hozzáérhettem a zöldülő fürtökhöz! Emlékkép vetült szemem retinájára:  pár éve utoljára történt , amikor Édesapám a megérett fürt első szemének megkóstolása után kincsként kínálta és adta szánkba a mézédes gyümölcsöt. Most a leveleket és tovaszaladó indákat újra megérintem, no meg az élettől duzzadó szőlőszemeket dédelgetem ujjaimmal, amiket már az új tulajdonos fogyaszt el. 

A betonjárdát a fagy és az izzó nap porladozóra felmarta. most ott fekszik halomban és terül el a két kezemmel kitépett, sokszor fejemig érő gaz, s az elburjánzott ecetfák, mik elszívják a hasznos növények tápanyagát a földből. No meg csúfította el  a szépen gondozott kertet. Elárvult a ház, miként tenmagam. Az ablakokon még a csodás mintájú függönyök négy méter magasból lógnak le méltósággal, akár a bútorok még nem a „műanyag világból” valók. A három hatalmas szobában és az üvegezett ebédlő terében az egész család – nem csak ünnepek alkalmával – milyen nagy szeretettel megfért! Karácsony- Húsvét és más ünnepek alkalmával. Máskor is nagy volt a zsivaj, amikor mi gyerekek, unokák és dédunokák, unokatestvérek összegyűltünk. Édesanyám sütött-főzött benne a sok szeretet tette oly finommá az ételt, s Ő csak állva gyönyörködött bennünk… Többszöri kérésünk után ült le csak közénk.

Búcsúzom régvolt szobámtól is, az itt töltött ötvenöt év kedves és keserves pillanataitól. Falon a festményektől, miken a jó előre – talán előremutató üzenetként megfestetten -  saját utam vetíti elém, mi már máshová vezeti és viszi nyugtatva képzeletem.  Bár már nem ordítva sírok a fájdalomtól, mert, hogy elviselhető legyen - Isten lelkembe békét adott. Ifjonti éveim bennem tovább élnek. Múltam lepréselt szőlőlevél lenyomat.

Debrecen, 2017. június 20-án

Szathmáry Olga Ottilia