Ott állt a tisztáson, felrémlik képe.

Bíborruhába vonta a lemenő nap fénye.

Hatalmas dús lombkoronája és törzse,

megannyi élőlénynek volt menedéke.

 

Kéjesen nyújtózott ágaival a nap felé.

Apró cinege röppent ágára, éppen elé.

Kecsesen mozgatva szárnyát, szalutált.

Csőrében fűszállal, dúdolva tovaszállt,

 

A tölgy udvariasan köszönt, vigyázva arra,

hogy úri büszkeségén sose essen csorba.

Picit bólintott, épp annyira csak,

mint pajkos szellő, éjjeli árnyaknak.

A monitoron jelzés emailod érkezett,

 

S ujjaid megremegnek a klaviatúra felett.

 

 

Kapkodva nyitod,de miért is,hisz minden reggel,

 

Fájlban rejtve a hamvas vörös rózsa s szól, szeretlek!

 

 

Most bizony vers érkezett,

 

S felül múlt minden képzeletet,

 

 

Férfias szemérmességben szóltak,

 

A szavak a verssorok s vallottak,

 

 

S mind oldott kéve ha szél cibálja bomlottam,

 

A gyengédsége sütött s olvastam omlottan.

 

 

Idő homályába holt versfaragó szerelmeim

 

Némán s nem igazán pengették meg érzelmeim.

 

 

Sosem volt szerelem csak délibáb s most kárpótol,

 

S valaki sajgó-fájón rímbe szedve írta,mennyire hiányzol!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Kihalt környék, elvadult rézsű,perzselt korommal,

A kihalt pusztaságon omladozó oromfal,

Mint memento, itt laktak éltek valamikor,öleltek és haltak.

A vak nyílásokban ablak korukban muskátlik virultak. 

 

Beomlott vályog falak, rogyadozva

Hátukon tartják, az odvas gerince tört mestergerendát. 

Nincs lélek ki erre járna botladozva

Az idővel dacolnak, várják a végső roppanást.

 

Mint rég felejtett múltból beköszöntő kísértet

Mint temetetlen holtak.itt az utolsó ítélet,

Hever korhadt faszögeivel vicsorogva

a kiszolgált rámás csizma szétmállva, 

s a párja,mint gyászhuszár,vigyázza.

 

FÜLÖP KLÁRA:

Az én miatyánkom

 

 

 

 

 

Mikor a szíved már csordultig tele,
Mikor nem csönget rád soha senki se,
Mikor sötét felhö borul életedre,
Mikor, kiket szeretsz,

nem jutsz az eszükbe,
Ó lélek, ne csüggedj! Ne pusztulj bele!
Nézz fel a magasba, reményteljesen,
S fohászkodj:

 

 

MIATYÁNK, KI VAGY A MENNYEKBEN!


Mikor a magányod ijesztön rád szakad,
Mikor kérdésedre választ

a csend nem ad,
Mikor körülvesz a durva szók özöne,
Átkozódik a rossz:

- Merre van Istene!...

Maretics  Erika   

Kislányom

Itt vagy, megérkeztél. Ámulva nézlek.

Nézem e csodát, látnivalóm temérdek.

 

Pici kezed, apró szád, de a szemed!

 

 

 

 

Gyönyörű, ártatlan a tekinteted.

 

 

 

 

Hosszú fekete a hajad, igazi kislány.

Belém hasít a tudat, akár a villám.

Anya lettem! Milyen furcsa érzés.

Éppen én? Ez igazi Istenkísértés!

 

Karomban tartalak, szememben könny.

Végleg elillant, tovatűnt a közöny

MARETICS        ERIKA  

   

 

  

Vége

 

Ártatlan haragtól torz szád taszít engem a mélybe,

 

 

árnyaktól riadó, visszhangos létem nihiljébe.

Karmesterként kíséred a gyűlölet mély dallamát,

bezárod közös életünk, valamennyi ablakát.

 

Szemem esdekel világító, hajlékony lényednek,

a csend vájja fülem, nem tudod, mennyire szeretlek.

Fénylő mozdulatlan tested, sebzetten üvölt a múlt,

        levegőt markoló ujjam,    reménységem múltba fúlt.

Régi kép, a kezemben tartom.

Egy kedves arc, csak nézem sajgón.

Szeme mélykék, mint a nyári alkony.

mennyi báj sugárzik e bájos arcon.

 

Ajkán talányos mosollyal néz rám,

tudom ő átlát a csodák tükörfalán.

A haja mézillatú, a múltból száll felém,

törékeny szépség,  légies tünemény.

 

Alakja sudár, hajlékony nádszál,

hozzá még csak hasonlót sem láttál.

ruhája fehér akár a frissen hullott hó,

                                    darázs derekára  lágyan, hullámzón simuló

Ott állt a pultnál, tétován, háta meggörnyedt,

szeme riadt  állatként a teremben veszett.

Félénk kérése a szürke falak közt rekedt,

 nem hallotta senki, és többet szó nem esett.

 

Apám jutott eszembe, döbbenten csak néztem őt.

Lábam indult felé, elfeledtem a temetőt,

melynek rég lakója volt, mégis, a halállal dacolt,

mert őt láttam valóban, fülembe a vér zakatolt.

Wesley János Óvoda

Segítséget kér a “hajléktalan” óvoda

Kajárikné Kovács Katalin és Juhászné Kovács Zsóka hívták fel a figyelmem

az alábbi segítségkérés megszerkesztésére!

Kíváncsi vagyok EZT hányan osztják meg, vagy küldik ki körlevélben. Mert a hülyeségeket rengetegen tudják! Kérem olvassák figyelmesen...

Talán sokan nem tudják, de Budapesten működik egy óvoda, melybe hajléktalan gyermekek járnak.

A kicsik minden nap tiszta ruhát és élelmet kapnak, és fürdetik is őket.

Gyerekként sátrat építettünk lepedőből, az asztal alatt.

Télen a hóból, komor kitartással, kemény jégfalakat.

Mikor hazaértem, apám nagyra nőtt árnya állt fölöttem,

ő szó nélkül ütött, én sírtam, nem hagyta abba még sem.

 

Kitartó szorgalommal vert, arcán gránitszürke fintor,

melyet  gonosz kacagással festett rá a gyűlölet piktor.

Anyám jajgatva állt közénk, ijedt arcát ma is látom,

Haja éjfekete zuhatagával együtt, védelmezőn átfon.

 

Agyam hátsó rejtekéből kúszik elő ez a régi emlék,

mintha megint újra gyámoltalan kicsi gyerek lennék.

Kis ember volt, kinek mellében alig fért szíve.

Kopasz, kerek fejét ócska régi kalap védte.

Nagyanyámat imádta, hangját átjárta a tisztelet,

ha hozzá szólt, és a mély őszinte szeretet.

 

Velem szelíd volt és engedékeny gyakran,

Tőle sok ölelést és simogatást kaptam.

Még ma is látom, ahogy a régi díványon ül,

keresztrejtvénnyel kezében, s a fény rávetül.

 

A nagy háború tőlünk majdnem örökre elvitte,

nekünk gyerekeknek mindig ezt mesélte,

a szeretet hozta haza, és hogy volt élelme.

Visszatértem, rég halott vagyok..

ajkad hangtalan gagyog.

Éjfekete gyászruhát vettél,

azt hiszed, feltámadok.

 

Viasz kezemmel simogatlak,

hókristály hajam érint téged.

Megtört szemed élni láthat,

nem tüzel fel melegséged.

 

A síri világ hívogat, mennem kell.

Nem engedsz, szád némán sikolt.

Visszahúzol egyre szerelmeddel.

Aludj csak, hiába minden, kedvesed holt.

Van egy fiú, aki hallotta a szelek suttogását,

van egy fiú, aki látta az esőcseppek táncát.

Van egy fiú, aki tudott nevetni szabadon, vidáman,

van egy fiú, ki elment, tündérarcát csak én láttam.

 

Ha karodban tartasz, az éj ölel bársony felhőivel,

lezárt szemem mögött egész világegyetem ég el.

A ritmus, melyet erőteljes tested örvénylőn kavar,

tűzzel emészt, viharod emberáldozatot akar.

 

Kék tekinteted sisteregve hamvasztja lelkem,

simogatva oldasz mély tengereket bennem.

Vörös hegy a kéj, férfi vagy, nem rejtőzhetsz,

Asszonyi testem akaratod veszi, le nem győzhetsz.

 

Szerelem

  

Fáradt szememmel látlak, fáradt lelkemmel érezlek,

Fáradt kezemmel, fáradt szavammal érintelek.

Ha utolsó lélegzetem a te szádba fújom,

akkor volt értelme élnem,  s boldog leszek, tudom.

 

Ha tenyerem lüktető szívedre fektetem,

dobbanása megremegteti mindenem.

Ha fénylő-kéklő szemedbe nézek Szerelmem,

          múló létem gondolatlénye összerezzen

Gyűlölt, buta, akaratlan lény,

magamról elhiszem, ez vagyok én.

Szavaim hamisak, tekintetem riadt.

Főleg ez jellemzi kapcsolataimat.

 

Nincs barátom, ugyan hogy is lenne?

hisz nem vagyok kíváncsi az emberekre.

Csak szűkölök nagy magányomban,

mikor éppen karácsony van.

 

Nem szán senki, megvetőn lenéznek,

pedig hidd el,  kívülről tűnök kevélynek.

Belsőm reszket, és mardos a kétség,

hogy az életben már nincs is szépség.

 

Arra vágyom mikor éjjel,

nagy magányom fölém térdel,

a szeretet meleg büszke fénye,

                                                  rám is vetüljön egyszer végre.

 

Vidróczki nyomában..

 

Bazaltkockák fehér habarccsal illeszkedőek,

A bágyadt napfényben apró csillámló omladék kövek.

Ködpárába burkolódzó völgyeket koszorúzó hegyvonulatok,

Öreg kilátó viharvert homlokzata vigyázza az oromzatot.

 

Lélegzik az erdő, cserren,csivitel csiripel a sok szárnyas lakó

Kornyadt fatörzsön szapora pergéssel ügyködik, Fakoppáncs a gyógyító vájaton.

 

Szélúrfi ha pajkosan a szellő hárfájába csap, 

Suhogó dalával válaszol a fenyves, hajol a gally. 

Az ezüstös törzsű lombhullató fák,

Büszke friss levélkoronájukkal, az alsó szólamot adják.

Ahogy számat nyitni tudtam,

mint üde virágszirom lények,

dallamok nyíltak torkomban,

pedig nem tudtam mi az ének.

 

Kiságyam rácsát markolva daloltam,

Hangom csodálattal figyeltem,

a zene lényegébe hatoltam.

a magam által gyártott nyelven.

 

Anyám szép nevetős szeme,

bíztatott mindig engem.

ujja a gyors ritmust verte,

míg én a melódiát zengtem.

 

Felkapott, velem táncra perdült,

boldog kacagását ma is hallom.

A szívem húrja belerezdült,

 nincs szebb dallam, bevallom.

Álmodtam a jövőről, átlátszó házak között, kék színű kertek.  19

Álmodtam a jövőről, két kezem helyére szárnyak nőttek. 17

Álmodtam a jövőről, ezüst fák a szivárvány szín égig értek.  19

Álmodtam a jövőről, kis virágok tőlem inni kértek.  17

 

Álmodtam a múltról, láttam önmagam kicsi soványka lányként.  18

Álmodtam a múltról, szomorú szemű anyámnak sírtam a babámért.  20

Álmodtam a múltról, mikor apám elment, futottam utána.

Hó hullott. A gyerekek kapdosták,  

lelkesen a fehér pelyheket.

Én búsan lapátoltam a járdát,

ők  meg hóembert építettek.

 

A zord tél ellenségként bánt velem,

viseltes vékonyka cipőm lyukas volt.

Szénért a pincébe kellett mennem, 

 a lépcsőn cipeléstől arcom kigyúlt.  

 

Nehéz bádog vödröm csupa folt.

A hideg szinte a csontomig hatolt.

Féltem a patkányoktól nagyon,

Becsukott szemmel rohantam fel vakon.

 

A többiek nem fogadtak be, 

a szegény házmester lányát.