Már nem halok meg fiatalon,

ez hát az egyik eltékozolt esélyem.

Döntéseimet nem menti tapasztalatlanság,

tapasztalt vagyok, érett a pusztulásra.

Már nem latolgatom, mi lett volna okosabb,

és többé nem szégyellem magam.

Nem foglalkoztatnak az önérzet sebei.

Egyre több dolog van,

amit nem tettem volna meg azelőtt,

és minden testvéribb és teljesebb.

Megértéssel bánok e gyönge testtel, ami az enyém,

titkos sétáinkon nyugodtan megérintelek.

Nem tudom már lassan értelmét a félelemnek,

bátor és személyes vállalkozásnak tetszik a halál,

de nem türelmetlenkedem, mint régen.

Elmult évek, jövendő évadok          
jelenideje, születésnapok,          
s minden időben megszokott,          
mégis szokatlan évszakok          
közhelyei, stílussá avatott          
jövés, menés, válásból elmulás:          
mintha egy halott anyából való          
csecsemő sírna föl, a földgolyó,          
kihült egekre, s úgy pattanna ki          
a semmiből a bimbó-valaki,          
hogy könnyeitől rögtön élni kezd          
virágtól csillag, mennybolttól a kert.

Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
körömszakadtig maradék-erőd.
Akarsz, egetostromló akarattal –
s a lehetetlenség konok falán
zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
szótalanul, gondolattalanul
mondod magadnak: mindegy, mindhiába
a bűn, a betegség, a nyomorúság,
a mindennapi szörnyű szürkeség
tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!
S akkor – magától – megnyílik az ég,
mely nem tárult ki átokra, imára,
erő, akarat, kétségbeesés, bűnbánat
– hasztalanul ostromolták.

Csodákat próbáltam:
arannyal, ezüsttel
hivtam a népeket,
jöjjenek énhozzám!
Hiába, hiába,
az arany nem kellett,
az ezüst nem kellett,
nem jöttek énhozzám. 

Elmondtam naponta
tíz hegyibeszédet,
gyönyörü szavakat,
igéző szavakat,
hiába, hiába:
egy fül sem fülelte,
egy szív sem szívelte
a hegyibeszédet. 

Tüzet is akartam
rakni az erdőben:
nyulacska ne fázzék,
őzike ne fázzék, -
hiába, hiába!
Gyujtófám kilobbant
és a tűz nem akart
gyúlni az erdőben. 

...S egyszer csak maguktól
gyűlnek az emberek,
együgyű szavamtól
sírásra fakadnak,
ránéznem alig kell
s a tűz is felszökken, -
az Ur áll mögöttem. 

Uram, búcsúzik az élet,
mert a gyümölcsök megértek,
meleg nyárnak vége lett.
Elszáll a vándormadár is,
és megborzong a virág is.
Hullanak a levelek
aranyszínű szemfödélnek.
Egyre csendesebb az ének.
De borongós ég alatt
most az őszért áldalak.

Üzensz sárguló levélen,
és elém írod az égen
vándormadarak jelét,
hogy mélyen szívembe rejtsem,
vándorvoltom ne felejtsem,
vándoroljak Tefeléd.
Mind korábban itt az este.
Megért a szőlő gerezdje.
Hadd mondjak, Uram, neked,
mindezért dicséretet.